Viszonylag ritkán ajánlok programot. Ennek elég prózai okai vannak: unalmas lenne mindig belinkelni a bmc programfüzetét, vagy a MüPa-ét, esetleg az azóta már megszűnt müsziét. 

Ezúttal azért teszek kivételt, mert az UH Fest nem egy program, hanem egy programsorozat, sok olyan fellépővel, akiket nem hogy nem lehet látni-hallani itthon, de többségükről nem nagyon szólnak a zenei blogok, vagy a nagy programajánló oldalak. Na meg azért, mert én személy szerint kedvelem a szervezők helyszín választását és az olykor családias jelleget. (Arról nem beszélve, hogy érdekes fazonokkal - például velem - lehet ott találkozni. Bocs a béna viccért.)

Jó ideje követem a fesztivált, a legintenzívebb zenei élményeim is ide köthetőek, szerintem kihagyhatatlan. Egy ideje már nem csak drone van meg ilyen zajos dolgok vannak, szóval mindenki találhat magának kedvére valót. Én egyébként ma meg szombaton megyek, de ez ne zavarjon meg senkit.  

Próbáljátok ki, megéri. 

Van az audiofileknek egy ilyen beakadása a női gitáros/zongorista-énekesekkel kapcsolatban, az ún. Diana Krall effektus. Szegény művésznő ezt valószínűleg nem tudja, ő csak készíti a sorlemezeit egymás után, és meg sem fordul a fejében, hogy ideáltipikus példája, rosszabb esetben céltáblája a rigorózusabb audiofileknek. Pedig ez csupán kellemes és ringató mainstream pop-jazz, amiben Russell Malone gitárján a műanyag húrokat is óvatosan pengetik.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy Elishabeth Grant zenei alteregója, Lana Del Rey akkor valójában pop zenét játszik-e vagy sem. Szerintem igen, de némi kitételt azért érdemes tenni.

Kissé megkéstem ezzel a bejegyzéssel, mert a film amiről írni akarok, még 2012-ben jelent meg.

A mostani ecm eresztésből szerintem az új Quercus, a Snétberger lemez és a Dominic Miller duo lemez lett igazán emlékezetes és erős. Most csak a Miller lemezt ajánlanám, mert ehhez van video anyag is. A Sting mellől ismerős gitáros - az egyik legismertebb balladájának Shape of My Heart-nak a dallamát is Miller írta - kiadott egy akusztikus gitárlemezt, amelyen egy tracket leszámítva a saját szerzeményeit játssza. Van némi percussion díszítés a szóló akusztikus gitár mellett, de a hangsúly alapvetően egyértelműen a gitáron mint instrumentumon, illetve a gitároson van. Melankólikus és dallamközpontú lemez lett a kissé giccses című Silent Light, de nem szomorú és sehol sem lapos. 

Idén 10 éve, hogy a független lemezboltok ünneplik magukat, meg azt, hogy léteznek még. Mármint a lemezboltok meg a fizikai formátumok. Az utóbbi időkben újra, sokadszorra divat lett a fekete lemez, és úgy tűnik, hogy ez a divat kitart még egy ideig. (Nem jósolok neki sokat, szerintem még két max 3 év. Lehet, annyi se lesz ebből.)

A divatot az erős fogyasztói kultúrával és jóval több elkölthető pénzzel rendelkező országok gerjesztik, itthon még mindig ugyanaz a langyos víz van, mint volt. A régi, öreg motoros gyűjtőkön kívül elenyésző az újdonsült érdeklődők száma, főként, hogy a megjelenő lemezek tetemes hányada újra kiadás, a major labelek a már ezerszer bevált és eladott anyagaikat adják ki újra és újra, amelyeket nyilvánvalóan nosztalgiából vesznek, hiszen akit érdekelt, az megvette anno akkor, amikor megjelent.

Ettől függetlenül érdemes ilyenkor ellátogatni a lemezboltokba, mert ingyenes és meglepően színvonalas mini koncertekkel várják az érdeklődőket, és mindig lehet találni valamit, ami érdekes, vagy még nincs meg. A Record Store Day-re egyébként kijön egy csomó kiadvány, aminek egy része “különleges”, mert még nem jelent meg, vagy ilyen formában nem is fog többet. Ezeket is érdemes megnézni, de arra készüljetek, hogy egy része már a megjelenés pillanatában nincs, vagy elő kellett volna rendelni, illetve kétszer annyiba kerül, mint egy normál lemez.

A hagyományoknak megfelelően idén is a wave és a Musicland/Neonmusic-ben lesznek a koncertek. A RSD hivatalos bulija pedig a Beat on the Brat!-ben lesz, többségében tavalyi és korábbi RSD kiadványok fognak pörögni.

Alant pedig egy video Jack White újdonsült “lemezgyára”, a kiadójáról elnevezett, Third Man Pressing látható. A köztudottan lemezbuzi White kellően éles szimattal megint belenyúlt valamibe, ami várhatóan üzletileg is kielégítően fog működni. Ide csak annyi megjegyzés, hogy az RSD-hez ezer szállal kötődő White lemezeiből adnak el rendre a legtöbbet, neki mindig sikerült meglovagolni a fekete lemez ünnepét. Gondolom, ez 2017-ben sem lesz másként. Én idén kissé csökkentett érdeklődéssel figyelem a dzsemborit, de azért a Flowdan lemezt berendeltem és feltehetően a Musiclandbe is lenézek majd valamikor napközben. 

Be kell vallanom, hogy volt egy idő, amikor viszonylag gyakran váltottunk levelet Peter Qvortruppal annak okán, hogy lemezeket cseréljünk. Peter nagy rajongója a magyar csellistáknak - többek között -, a magyar zongoristák után, és olyan lemezeket keresett, amelyek egyrészt számomra is ismeretlenek voltak, másrészt igen-igen nehezen beszerezhetőek.

Nem biztos, hogy sokan vagyunk, akiknek fontos, hogy újra megjelent a 1996-ban igazi friss dolognak, mondhatni úttörőnek szánt Bugge Wesseltoft: New Conception of Jazz című lemeze. Bár kétségtelen, hogy a cím kissé pöffeszkedő volt elsőre, de a zene az valóban egy új koncepció mentén alakult, és hát nem is akárhogy. Az azóta klasszikussá érett lemez stílusteremtő lett. Én pedig azért érzem aktuálisnak az azóta már eltelt érvfordulót, mert hozzánk éppen most ér el a koncert.

Mavis Staples idén lesz 78 éves. Zenei pályafutását egészen fiatalon, tizenegy évesen kezdte mint gospel énekes. Mostanában pedig - többek között a Wilco énekes frontemberével, Jeff Tweedy-vel - ad ki nagyon patent öregkori blues lemezeket.

Az egyel korábbit én is ajánlottam anno, amikor kijött, az új pedig egészen friss. Mavis a 78 születésnapját egy róla készült filmmel ünnepli, ami most jött ki DVD-n, az a címe, hogy Mavis!. Tartom valószínűnek, hogy ezt itthon soha nem fogják bemutatni, mégis megéri megnézni, mert azok közé a féldokumentum filmek közé tartozik, amelyek jó érzékkel adagolják az életrajzi elemeket és hiteles képet adnak egy nem mindennapi hangról és egy különleges zenei pályafutásról. Nézzétek meg, ha tudjátok. Itt az előzetes, a posztban pedig beteszek pár számot is. 

Mehldau mostanában inkább duó lemezeket készít, csinált egyet az egyik legismertebb amerikai szaxofonossal Joshua Redmannal, Nearness címen, majd rögtön utána Chris Thile-vel, ez utóbbi cím nélküli album. Thile mandolinon játszik és Mehldau ezen a lemezen énekel is. Ennél is érdekesebb, hogy Thile a világhírű és nagyon felkapott kínai származású, de Párizsban élő Yo Yo Ma-val felvette egy Bach lemezt, ami szintén a nonesuch-nál fog megjelenni. Itt van róla a videó, elég durva, amit Thile játszik.

Hát, kb ennyit a zenéről. Nagyjából egy hónapja van nálam egy Audio Note Zero cd játszó, tervezem, hogy írok ról valamit, mert eléggé meglepett, ami azt illeti. Ahogy átnéztem a gépemet, mert elfogyott rajta a hely, találtam egy csomó fotót az relatíve új hangfalamról, azokat is kirakom majd valamikor. Kellene mennem egy meghallgatásra, ahol a japán C.E.C szíjhajtású futóművét fogom fülügyre venni, talán ebből is lesz valami. Be van tervezve egy másik meghallgatás, ahol sok minden lesz terítéken, futóművek, erősítők, ilyesmi. Meglátjuk. Az időhiány jelenleg permanens. Azért tartsatok ki. Ja és átléptem a mágikus ezer követőt. Erre csak egyet mondhatok: köszönöm. Próbálok nem csalódást okozni.

A thevinylfactory.com-on találtam ezt a cikket, és egyből tudtam, hogy ki fogom posztolni. A magamfajta lemezbuzinak tökéletes poszt, ráadásul még érdekes is. Aki kicsit is járatos a jazz, azon belül a szabad improvizációs ágában, minden bizonnyal belefutott már Mats Gustafsson nevébe, aki egy elég híres, inkább világhíres szaxofonos.

Azt is lehetett tudni, hogy nagy lemezgyűjtő, de feltehetően kevesen gondolták volna, hogy ennyire súlyos a helyzet. Aki látta a korábbi bejegyzést, azt hihette, hogy mindent látott, holott korántsem. Ami Gustafsson-nál van, az felér bármilyen várakozással. Fogalmam sincs, mennyi lemeze lehet, de elképesztően sok, ami a képeken van.Na de beszéljenek helyettem az eredeti posztban lévő fotók, meg a szöveg, ami csak angolul van, de tök egyszerű, megéri lefordítani. Na jó, egy sztorit azért lelövök. Megkérdezi az interjú készítője Gustafssont, hogy van-e valami furcsa története az egyik lemezéről. Howard Riley és Barry Guy: Discussions című lemezéhez, ami az angol free jazz egyik szent Grállja, úgy jutott hozzá, hogy az e-bayen áruló faszival felvette a kapcsolatot, aki képben volt azzal kapcsolatban, hogy Gustafsson egy tök híres zenész, így adott egy elképesztő árat a lemezre.

Végül megegyeztek. Gustafsson lenyom egy koncertet, cserébe megkapja a lemezt. Erre mit csinált a világ egyik legismertebb free jazz zenésze? Elment, lenyomta a koncertet, s megkapta a lemezt. Ennyi! Na erre akkor mit mondanátok? Mi ez ha nem elhivatottság?