Erős az évkezdés az ecm-nél. Colin Vallon trio második lemeze jelenik meg a kiadónál, Danse címmel. A svájci zongoristának ugyan van még egy anyaga, de az nem a saját neve alatt jelent meg, hanem Rruga néven jött ki, még 2011-ben.

Szerintem nyilvánvaló volt, hogy a fekete lemezek sokadszori reneszánszával előkerülnek a gyűjtők is, úgy is mint érdekes figurák, és úgy is, mint a nagy mennyiségű vinylek lelőhelyeinek létrehozói. Első körben persze mindig a még létező üzleteket szokták felkeresni, de hát abban benne van a Media Markt is, az meg nem túl érdekes. Ezek után szoktak jönni a komolyabb gyűjtők. Az alábbi két videóban pont két ilyen találkozás látható.

Tök érdekes egyébként, hogy a közönség általában arra készül, hogy majd milyen izgalmas “csodabogarakat” fog látni – talán ezért tiltakoztam én mindig is, hogy rólam ilyen videó készüljön –, de hát a valóságban meg pont az ellenkezője van. Két teljesen normális, a hobbijukat leszámítva, átlagos emberek beszélnek, csöppet sem csillogó tekintettel, és teljesen higgadtan a lemezeikről, meg az erősen idézőjeles szenvedélyükről. (Ez a másik, ami miatt én soha nem mennék bele egy ilyenbe, mert én nem tudnék elfogódottság és lelkesedés nélkül beszélni a kedvenc lemezeimről)

DJ Shuriken persze valamennyire kivétel, mert Ő ugye az egyetemi doktoriját is a lemezekről és azok gyűjtéséről írta, meg hát tényleg brutális az, ami nála van lemezben. Sokat nem tudok hozzátenni, élvezzétek, és persze mennyivel jobb ez, mint vincseszterekről file-okat tallózni.

Van, amit kinő az ember. Én így jártam DJ Krush zenéjével. Nem volt ez mindig így.

Tegnap este Mark Turner trio játszott a Budapest Jazz Clubban. A BJC már egy ideje a régi Odeon Lloyd Moziban működik. Szerettem a mozit, rengeteg filmet láttam ott, hangulatos hely és jó a büfé is. Az utóbbi időben ritkábban jártam, inkább a bmc; közelebb is van, meg az én ízlésemnek jobban fekszenek az oda szervezett zenekarok.

Nagyszerű este egyébként. Turner játéka hiteles, egyenes, direkt és meditatív, szinte hipnotikus - mintha történeteket mesélne szaxofonjával, magától értődően. Nézd, ez történt, most elmondom. Semmit nem fúj túl, alig pár hangot variál, a témái sem túl bonyolultak, de a soundja fergeteges. Mellette egy eszményi bőgős meg egy géppuska kezű dobos. A trió teljes összhangban két órát játszik egy fél órás szünettel. Nulla művészkedés, tiszta jazz. Ahogy annak lennie kell.  

A régi moziterem hangulatára, az ott látott filmekre rákopírozódik a kép, ahogy Turner két szóló között elmélyülten válogat a nádak között. Meg a lezserül ledobott zakója a szék karfáján, a bőgő erősítője a zongoraszéken, és a zenészek játéka közben a kék falra vetülő árnyékok.

Szeretem, hogy be lehet vinni a sört, szeretem a közönséget is, aminek a fele zenetanár meg zeneakadémista, vagy maga is zenész. Kicsit olyan a BJC, mint egy sötét jazzkocsma, csak nincs bent a pult és emelkedik a terem hátrafelé. Kivételesen jó este, amit még az sem tud elrontani, hogy éjfél előtt valamikor érek haza, hulla fáradtan, hajnal négykor meg arra kelek, hogy nyöszörög a gyerek lázasan, apa fáj a pocakom.

Talán csak nekem volt hosszú a várakozás, ami az új ASC megjelenést és a SAM KDC ambient lemezét illeti.

Mindkét kiadvány különleges, az elsőből csak néhány száz cd készült, azok is kézzel számozott példányok. Akinek van jó kontaktja a tengeren túlra, rendeljen belőle, hátha jut még. Megkérdeztem a lemezboltos ismerőseimet, horror áron tudnának csak szerezni belőle, így nekem marad a file formátum - majd kiírom cd-re. No Stars Without Darkness, elég erős anyag lett:

 

A SAM KDC-t némileg könnyebb beszerezni, mert az a samurai horo label alatt jelent meg. Ebben inkább a zene különleges, nem a kiadvány. Ideillesztem a soundcloud mixet a trackekből. Aki szereti a csendesebb, elmerengős modern ambientet, annak be fog jönni mind a kettő.

Az ASC kicsit karakteresebb, SAM KDC a Cycles of Perspective-en a korábbi lemezeiben megismert világot építi tovább, amit én nagyon szeretek. Ködben úszó, lepusztult iparvárosok zenei metafóriái ezek. 

Korábban szerintem senki nem gondolta volna, hogy az elektronikus zene két nagy rejtőzködője Burial és Zomby egy lemezen fog szerepelni. Ez a lemez Zomby új anyaga egyébként, az ULTRA. A szcénában finoman fogalmazva is megosztó értékelést kivívó Zomby, aki napi szinten gyakorolja a "magasról teszek mindenre" attitűdöt, magához képest egészen összeszedett és rendesen felépített zenéket rakott össze az új lemezre, ami ugye a kezdeményeknek, félkész skicceknek ható eddigiekhez képest, illetve az egy-egy ötlet jól-rosszul kidolgozott végeredményéhez képest előrelépés. Nem egy vidám anyag egyébként, de hát Zomby mindig is ilyen volt. Mivel a Hyperdub nem engedi beágyazni a videót, egy másikat teszek ki.

Ha már dubstep közelben járunk, a Deep Medi az egyik legismertebb a név a szcénában, két éve jött ki náluk az A/T/O/S nevű duó lemeze, annak idején az egyik első olyan soul és dubstep keverék volt - James Blake farvizén -, ami mind a szigorúan vett dubstep világban, mind attól némileg távolabb is sikeres volt.

Nem véletlenül, az egyszerű, de dallamos trackek rafináltan voltak felépítve, azonnal behúzták az embert, súlyos dallamtapadást okozva. Az új anyagról az első beharangozó dal, a Strong Thing azt vetíti előre, hogy a második lemez sem lesz csalódás.  

CADIK is kiadott egy új EP-t, amin elég sok stílus keveredik. Nagyon jó gondolkozós, elmélyülő zenék ezek, hallgassátok. There Would Be A River.

 

A Project Mooncircle egy berlini székhelyű kiadó, többnyire hip-hop közeli dolgokat jelentetett meg, de volt a portfolióban house, garage és egyéb crossover is, olyan nemzetközileg is elismert húzónevekkel, mint Robot Koch, vagy 1000 Names. Azok közé a kiadók közé tartoznak, akik elég erőteljesen formálták a modern zenei színteret, a lemezek borítóján az artwork-ök is egyediek, többnyire karakteres és erősen kontúros grafikákat használtak/használnak. 

Idén ünneplik a 15. évüket, ennek apropóján készítettek egy dokumentumfilmet, ahol a három alapító a kezdetekről és a kiadóról mesél.

Talán senkinek sem új, hogy Schiff András az egyik legismertebb kortárs zongorista, sőt szerintem az első ötben simán benne van. A tizenegy(!) lemezes, deluxe kiadású Beethoven szonáták lemezeiről már most nagyon jó kritikák születtek, többek között a New York Times írt róla méltató sorokat. Biztos nem olcsó, de rajta van időrendben az összes szonáta, szóval nem érdemes gondolkodni rajta. 

A végére pedig egy jó hír: januárban jön az új Theo Bleckmann lemez az ECM-nél, Elegy címmel. A berlini születésű, de már jó ideje New York-ban élő énekes most nem feldolgozásokat játszik, hanem a saját szerzeményeit énekli egy quartet kíséretében.

A beharangozó videó kicsit furcsa lett, és szerintem borzalmasan áll neki a harcsa bajusz, de ez ne riasszon el senkit, valószínűleg nagyon jó lemez lesz.

Mielőtt felsóhajtasz, kedves olvasó, hogy ez is biztos külföldön van, megnyugtatnálak, itthon van, egészen pontosan a nyolcadik kerületben, a Bródy Sándor utca 17-ben, Apricot kávézó néven.

Mivel én a környéken lakom, nem volt nehéz felfedezni. Az egyik délután, hazafelé a bölcsiből a gyerekkel be is tértem. Először azt hittem, hogy csak véletlen a lemezjátszó a sarokban, és csupán egy dizájnelem, mint mostanában sok helyen, de a mellette sorokba pakolt lemezek már használtabbnak tűntek.

És igen, igazam lett, a lemezjátszó éppen szólt, amikor bent voltam. Ittam egy Cortadót, és közben hallgattam egy jó kis Hungaroton nyomatot, amelyen a negyvenes évek slágerei szóltak, a gyerek meg közben játszott a sarokban.

El is döntöttem, hogy azokat a lemezeimet, amelyből kettő van, beviszem ajándékba, ezzel is segítve egy olyan helyet, ahol a zene is fontos, nem csak a hangulat. A kávé nagyon jó volt, az Apricot saját blendjét a kávékalmár pörköli, a hely pedig kellemesen hangulatos, csendes, szerintem pont ez illik a forgó fekete lemezekhez. High-end-re senki se számítson, de akkor is különleges, én nagyon megkedveltem.

Mint minden kiadó, az ECM is felült a vinyl revival vonatra, így az új megjelenések mellett a régi klasszikusokból is jött egy adag újra nyomás. Természetesen a mostani igényeknek megfelelően, újra masterelve, 180 grammra préselve. Egyelőre öt darab lemez szerezhető be, a Kenny Wheeler, Deer Wan-t mindenképpen ajánlom, remek lemez, de a többi is kiváló.

Az újdonságok mellett a másik jó hír, hogy a New Series kortárs zenei sorozatból hatvan címet november-decemberben 30%-al kevesebbért is be tudunk szerezni*. Én már leadtam a rendelésem, a katalógust pedig kérjétek el a terjesztőtől. Érdemes átnézni, sok klasszikus van benne. Amit feltétlenül ajánlok, az a Francois Couturier-Anja Lechner lemez, de a Gazzana Duo is pompás.

Az újdonságok között nálam kiemelet helyen van a friss Jakob Bro lemez, a Streams, de Atmospheres címmel megjelent Tigran Hamasyan, Arve Henriksen, Eivind Aarset, Jan Bang finomszövésű, dupla drone lemeze is elképesztően jó lett. Aki szereti az akusztikus gitárt, a magyar származású, jelenleg Bécsben élő Boros Zsófia Local Objects-e is nagyon jól sikerült.

Szóval van miből válogatni. Bónusznak a végére beteszek egy videót is, ami idén májusban megrendezésre került, a kiadóról szóló három napos fesztiválon készült. A két napos program sorozatban volt egy rész, amikor Manfred Eicher, a kiadó vezetője, cd-ről mutatott zenéket egy listening session keretében, és közben nyilván mesélt a felvételekről.

Ha jól látom, akkor az ecm által nagyon sokat használt luganoi Bower and Wilkins stúdió monitorokat vitték ki. Az elektronikákat nem lehet jól látni. Aki tudja, írja meg a kommentbe, mi lehetett. Szerény véleményem szerint Manfred Eicher a jelenleg élő legnagyszerűbb producer, egy igazi idol. Munkássága nélkül nagyon sokkal lenne szegényebb a kortárs jazz és klasszikus zene.

*Az ECM lemezeket itthon a Hangvető forgalmazza. Ha érdekel, valamelyik kiadvány, itt érdeklődj.

Ha nem, akkor most fogod. A Scarlet Town című dalt Chris Thile-ével adja elő, aki a Punch Brothersből lehet ismerős, egyébként mandolinon játszik.

A Joshua Redmannal közös duó lemez után most egy alt-country/blues/jazz hibridet jelentet meg a kísérletező kedvű, ismert amerikai zongorista. A cím nélküli lemez 2017 januárra van kiírva a nonesuch-nál. Szerintem Mehldau mostanában nagy formában van, a legutolsó trió lemeze is remek lett. Itt van róla egy darab:

Annak ellenére, hogy szombaton szakadt az eső, és a két lemeztáska miatt az esernyőt nem tudtam kinyitni, ráadásul átázott a cipőm, egész jól bírtam.

A hétköznapok reggeli rohanásában, miután leadtam a gyereket a pillangó csoportba, nagyjából akkor ébredek fel, amikor leérek az évtizedek óta omladozó, hányás- és húgyfoltokkal tarkított Blaha Lujza téri aluljáróba. Mostanában majdnem minden reggel ott fekszik, oldalt a papírkartonból és rongyokból összehordott fekhelyen, a furulyás hajléktalan. 

A repertoárja elég szűk, néhány egyszerű dallam, de Morriconét nagyon szeretheti, meg nyilván technikailag könnyű is, így elég sokat játszik tőle. A kedvencem a Jó, a Rossz és a Csúf főcímdala. Először pár hete hallottam, amikor az UH feszt nulladik napjára igyekeztem a budai Nemdebárba, este nyolc körül. Először azt hittem, valami magnó szól, vagy egy nagyon hangos és béna telefoncsörgőhang, teljesen szürreális volt a Blaha aluljáró amúgy is szürreális neonfényében. Többször fel akartam már venni a telefonommal, de egyszer sem engedte - kissé szemérmes a művész. Azóta sajnos megint eltűnt. Így marad a szokásos ébredés: egy csésze tea, már bent a monitor előtt.