Korábban ugye az volt a legfőbb gondom, hogy a cd hang otthon olykor előzte a vinylt. Jó, ez így azért nem egészen igaz.

Mondjuk úgy, hogy felvétel függő volt. Vagy mondjuk úgy, hogy sok olyan használt lemezem van, amit nagyon szeretek, de már elég kopottak, néhány új, amit le kellene mosni, és néhány olyan, amellyel elégedetlen voltam/vagyok a hangminőségét illetően. (Illetve túl sok új zene jelenik meg cd-n, ami nincs vinylen)

Eleve tudjuk jól, ha akarunk egy legalább közepesen jó lemezjátszót, kicsit mélyebben bele kell nyúlnunk a zsebünkbe. Az analóg, mióta van digitalis, a hobbi drágább és bonyolultabb részévé vált. Ez így van a lemezek esetében is, a cd-k ma már sokkal-sokkal olcsóbbak, mint a vinylek, főként, hogy a divathullámot meglovagolva a major labelek simán beelőzik a kicsiket, hogy a rengeteg újranyomással elárasszák a piacot, ezzel felverve az árakat.

A szinergia oltára

Na szóval ott tartottunk, hogy a szinergia oltárán tett áldozat segítségével volt nekem egy kedves és szeretett Audio Note TT1-esem, rajta az új AN arm 3-as karral és egy IQ3-as PU-val. Ez a set up jobb esetben keményen megszorongatta a cd hangot, levegősebb, tisztább, hihetőbb és főként zeneibb volt. A dinamika és a színek viszont inkább a digitális felé billentek, ráadásul a rosszul vagy kevésbé jól sikerült felvételek sokkal elviselhetőbben szóltak cd-ről, kevesebb zavaró hibával, mint a lemezek. Nehéz volt eltekinteni attól, hogy olykor fedetten és kissé homályosan szólt a vinylhang – de naívan betudtam ezt a lemezek használt státuszának. Ez utóbbi zavart igazán, hiszen elég nagy vinyl junkie lennék, vagy mi. Ráadásul a régi vagy historikus klasszikus felvételek nagyságrendekkel jobban szólnak vinylről, mint a cd-re nyomott verziójuk, még akkor is, ha időközben újramasterelték őket.

Nézegettem a piacot, nézegettem, de sehol sem találtam olyat, amellyel nagyobbat léptem volna előre, inkább csak oldalra, oda meg minek.

Igen, persze, bele lehett volna ugrani egy jó állapotú oldiesba is, talán jó eséllyel ki is foghattam volna egy komolyabb gyalut, de ehhez kell még egy nagy adag tudás, még nagyobb tapasztalat, plusz jó sok idő, amely háromból momentán egyik sincs. Meg újat is akartam, valljuk meg. Lusta is vagyok, meg türelmetlen. Ha már ott áll előttem, nincs kedvem még fél évet szöszmötölni, mire megszólal. Na de először nézzük, miben gondolkodtam:

Saffire és társai

Elsőnek ott a Funk Vector, vagy a nagyobbik testvére, a Saffire. Mindkettő bizonyított már, iszonyú jól néznek ki, szó se róla. Igen ám, de a Saffire nem fért bele a büdzsébe, ráadásul mindkettőre kell egy hozzájuk illő kar is, ami nekem ugye már van, plusz mindkét futómű nagyon kényes az elhelyezésre, a gyerek meg éppen most kezd el járni tanulni, otthon meg alacsonyan vannak a cuccok. A legutóbbi tapasztalatok szerint a Funkosok igen-igen lassan dolgoznak, a font árfolyam meg veri a csillagos eget. Szomorúan el kellett vetnem ezt az opciót.

Aztán ott volt a szerb mágus, Igor és a Soullines. Hozzá még van is kontaktom, a Pointe-nál ismernek, még szeretnek is, viszont az, amelyik szóba jöhetne, 3000 euro. És arra ugyanúgy kell a vele pariban lévő kar is. Nos, ez szintén kiesett.

Well Tempered. Jókat írtak róla, meg tetszett is a kisipari dizájn, és még ez tűnt a legkönnyebb megoldásnak: van hozzáillő kar, lehet is itthon kapni, szóval erősen gondolkodtam. Nem egy hétköznapi darab, az tény, viszont én szeretem az ilyen jellegű kihívásokat. Megnéztem az árát, még éppen ki tudtam volna szorítnai. Az AN kart ellenben megszerettem, nem akartam eladni, elégedett is voltam vele, meg össze vannak lőve a pick uppal, mire találok egyet a másik rendszerbe – egy lemezjátszó mindig egy teljes rendszer –, legalább fél év, aztán még meg is kell ismerni, szeretni. Mi van, ha hosszú távon nem jövünk be egymásnak, stb.

In medias res

Most persze mondhatjátok, hogy béna vagyok meg nincs bennem kitartás, elegendő kiváncsiság. Igaz is lenne valahol mindegyik, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy ennyi idő után az a csoda, ha marad ezek közül valamennyi a hozzám hasonló bloggerben. (A végén persze mindez megváltozik, és kiderül, hogy minden hifistában rejtve van nagyon sok gyermeki lelkesedés, ha új dolgokról van szó.)

Szóval rózsafa színű Audio Note TT2-őt választottam, még ez volt a legszebb a kínálatból. Nem bántam meg, az életben sokkal jobban néz ki, mint a fotókon. Most egyébként pompás a rendszer otthon szín fronton: a hangfalak feketék, az elektronikák ezüstök, a lemezjátszó meg rózsafa. Jó ez? Nem, hát persze, hogy nem jó, de ilyenkor már nem akarsz semmit, csak zenét hallgatni. (Legfeljebb ragasztok rá ilyen PW Belltes pöttyöket, vagy lefestem korongecsettel kályhaezüstre - na jó ez vicc volt.)

Korábban írtam már a TT2 deluxe futóműről, már akkor is azt fejtegettem, hogy a hasonló külső alatt egy teljesen más készülék bújik meg. Aki hallott már valaha lemezjátszót, tudja, hogy a konstrukció csak az alap, a többi a részletekben rejlik, a felhasznált anyagokban, és azok összehangolásában. Nem mindegy a tányér mérete, anyagsűrűsége, és az, hogy milyen csapágyon forog. Nem mindegy a kardeszka, a kar és a futómű egymásra hatása, mindezen elemek igen finom összhangja fogja kiadni a végső hangzást.

Belépő szint és társai

Amíg a TT1 a belépő szintű alkatrészekből mutat elég sokat zeneileg, addig a TT2 mindezt tovább fokozza; a hasonló külső számtalan lényeges ponton tér el. Amíg a TT1 a maga egyetlen motorjával is elboldogul, addig a TT2 már olyan erős, hogy az indításkor azonnal felveszi a helyes sebességet, sehol a tányért belökő mozdulat. Eleve, már a kidolgozása is sokkal magasab szintű, mint a kistesón. Mindez persze nagyon nem izgatott, hiszen nem azért vettem, hogy mutogassam, hanem azért, hogy hallgassam. Szóval összeraktuk, a tűerőt is beállítottam, az antiskatinget nem kell, az automata. Mindeközben figyeltem, mennyivel jobban néz ki az új tányér, mint a “régin”. A beüzemelés kb ennyi volt, nem számítva, hogy a súly aprócska imbusz csavarja külön trükköt igényel, mert nem létezik olyan méretű szerszám, ami pont beleillene. Még egy utolsó ellenőrzés a földkábellelnél, és mehet a jöhet.

Elsőnek a Vijay Iyer lemezt tettem fel, úgyis akarok róla írni a vinyl checkbe, akkor már miért ne kössem össze a kellemest a hasznossal? Tettem ezt azért is, mert az utóbbi idők egyik legjobban szóló lemeze a Break Stuff. Főként az tetszik benne, hogy nincs túlvezérelve, finom, halk, ami nyilván a profi masternek köszönhető.

A zongorahang

Bevallom, én is, mint annyian, nem igen tudtam belőni, mivel lessz majd jobb a két motor az egynél, de valahogy mégis megpróbáltam fejben összerakni. Az igen nagy meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy mennyire nem így van. Már az első hangok jelezték, hogy most egy ideig nem fogok cd-zni, csak ha muszáj. (Sajnos gyakran muszáj)

Talán már írtam, hogy az Iyer koncerten ott voltam, zseniálisan jó koncert volt, de hiába vettem meg a lemezt jó sok pénzért (8 rongy volt egyébként), nem kaptam vissza a koncerten hallott finomságokat, úgyis mint a balkéz ritmikája és az ehhez szorosan kapcsolódó virtouzitás, ami olykor széttördeli a ritmusképleteket, olykor fellazítja, olykor pedig egymásra halmozza. Nagyon kevesen játszanak úgy, mint Iyer, mérföldekről felismerhető a játéka. Na ez vágott mellbe azonnal, amikor felkerült a lemez a TT2-re. Nem is, hazudok, nem pontosan ez.

Hanem a zongorahang és a pergőkön a dobos keze. Olyan természetességgel szólalt meg a lemez, hogy azonnal belefeledkezett az ember, és pont nem érdekelte, hogy gép szól. Van az a fogalom analógiában, amikor alapja van a megszólaló hangnak, egy vastag, stabil alsó(?) frekvencia, amire a többi ráül. Ennek az ellenkezőjére mondják, hogy könnyűsúlyú. A TT2 nagyon nem az, megy, darál, bármit adsz neki. A kistesó itt sokszor elfogyott, kiürült, nem bírta a sebességet. De volt ennél is fontosabb. Akkorát nyílt a hangkép, mintha az egész rendszert telepumpáltam volna levegővel.

Bennehagyták

Főként a klasszikusoknál lehetett érezni. Rimszkíj Korszakov Seherezádéján (MFP 6037) a nyitány: ott a levegő és a hangzó tér, amelynek falait megrezegteti a nagyzenekar. Ott az orosz zene és lélek komorsága, ott az a hihetetlen nyugalom, amit csak az analóg tud ilyen hitelesen. Sir Georg Solti: Mozart zongora quartet és versenyek (DECCA 417 19001). Tulajdonképpen a karmester végighajszolja a zenekart a művön. Az utolsó akkordok még el sem haltak a zongorán, amikor a hegedűket már beinti. Elképesztő. Tulajdonképpen idegesít, mert kegyetlen, nem érdeklik a nüanszok, csak a mű törzse: ez a Mozart faragatlan, durva és elnagyolt. Az első tétel kezdő hangjaiban van egy rész, ahol a vonó elindul a húron, de nem szól, csak surrog. Ilyet cd-ről még az életben nem hallottam, mármint úgy, hogy külön a vonó, külön a húr, plusz surrogás. Volt ott valami zörej, de itt mindez külön szólt. Mondjuk rendszertől sem soktól jött ez át ilyen élethűen. Csoda, hogy bennehagyták a felvételben.

A Cseh Tamás lemezen, Levél nővéremnek (SLPX 17524), tisztán hallani, ahogy az egyik, majd a másik oldalra keverik az éneket, és azt, hogy a “felvétel Dolby-A típusú zajcsökkentővel készült”, vagyis kicsit tompa. Jacques Brel: La Ville S'endormait: (Barclay 96 010) a gongot háromszor ütik meg, háromszor borzongok bele. Brel hangja zseniális, az orgánuma elképesztően vonzó. Tulajdonképpen született énekes: minden hangot csak addig tart ki, ameddig kell, se több, se kevesebb ideig. Nem erölködik, de a dühe szabadon áramlik bele a dalaiba és az előadásmódjába. Zseniális egyébként. Ülsz és nem tudod eldönteni, hogy milyen lehetet élőben, amikor agyonizzadva állt a színpadon és azt vártad, hogy megszólaljon a Jojo témájának kezdő hangja, ami egyébként halálosan egyszerű akkord, de ahogy Brel előadja, az megismételhetetlen. Hát, ilyenek mentek.

Mi kéne még?

Volt még sok más is a hangképben, például itt egy kis finom pizzicato az egyik tétel végén, ott egy véletlen mellényúlás a gitáron, amott a dobseprő lecsengése a cinneken, ami most kétszer olyan hosszú idei tart, mint eddig. Másutt az énekhangban feltűnő rezdülések, egy elharapott szó, vagy hosszan kitartott sóhaj, a mikrofonok jól hallható pozíciója a Miles Davis lemezen. A fiatal Ránki Dezső Chopint (SLPX 12316) játszik a Zeneakadémia öreg Steinway-én, sírnivalóan finoman. Björk kislányos hangja az All is full of love-ban, ami tulajdonképpen egy ringató basszusba ágyazva. Amikor a gitárhúrra rácsapnak és a bundon csattan egyet a fém a fémen. Amikor a…, amikor a…

Hosszan folytathatnám. De inkább csak annyit írok, hogy utoljára akkor esett ilyen jól a zenehallgatás, amikor az E dobozokat hazahoztam. Na mindegy, a végére még egy provokáció: ez ennyiért ugyan nincs ingyen, de aki lemezt akar hallgatni, nem fogja megbánni. Most van az a forró helyzet, hogy kéne még nagyon sok pár klasszikus lemez. Már tettem is érte. A Concertóban megint nyári akció van, keresgéljetek bátran.