Kezdjük ott, hogy én ezt a cikket tulajdonképpen nem akartam megírni. Na jó, de akkor miért tettem mégis? Többek között azért, mert tanulságos. Meg azért, hogy megint legyen egy új poszt hátha lehet belőle valamennyi információt szerezni. És most jöjjön jó sok hasonlat arra, hogy miért:

Mindenki szeretne eljutni a Bahamákra, vagy New Yorkba, Tibetbe, Tokióba, Pongó-Pongó szigetére. De csak keveseknek van lehetősége rá legalább egyszer az életben valóban ott lenni. Ezért azoktól, akik eljutnak, szívesen olvasnak beszámolót. Pótszernek pótszer, de valamennyire mégiscsak elmesélik, milyen volt; meg vannak szép képek, aztán lehet tovább álmodozni róla, hogy: „ha egyszer nékem sok pénzem lesz…”

Lottózni kell-e?

Kicsit ilyen a high-end is. Van egy csomó olyan készülék, ami a nagy többségnek soha nem lesz. Titkon persze mindenki vágyik rá. Bizonygatjuk a barátainknak a sör mellett, ha esetleg kihúzzák a számaink, mi aztán nem fogunk venni ezüstmetál Mercedest, éjfekete Rolls-Royce-t, és a hirtelen mély érdeklődést mutató, dupla DD-s mellű lányokat is elhessegetjük magunktól utálkozva. Sőt még takarítónőt sem fogunk felvenni a kertvárosban vett szerény vityílóba, ahol nem lesznek swarovskiból a konyhaszekrény fiókjának gombjai ésatöbbi, ésatöbbi. De azért egy Ongaku elfér a panelba is.

Szóval nem akartam én megírni ezt a cikket, és ennek egy oka volt, de az nagyon erős: mert nem tudtam, mit is írhatnék róla. Eleve vívódó alkat vagyok, de amikor megosztom a nagyérdeművel a kétségeim, általában félreértik, és megy a hiszti, hogy köcsög vagyok, mert provokálom itt a jónépet, aki csak egy jól szóló rendszert szeretne, nulla filozófiával, meg sok ingyen zenét. Másrészt itt élek egy ideje, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a nép egyik közkedvelt hobbija azoknak a dolgoknak a szakértése, amit alig vagy soha nem látott. Nemzeti hobbi fikázni, irígykedni, direkt félreérteni dolgokat, majd azon jól megsértődni. És mindezt hősiesen nem tudomásul venni, majd mikor felhívják rá a figyelmünket, ezen is jól megsértődni. A piroson átszaladni, majd a dudáló autóst ökölrázva elküldeni az anyjába. Lovon fordítva ülni, mozgólépcsőn a baloldalra állni, hárfakoncertbe hangosan belefingani. Hagyni, hogy mindent ellopjanak, majd panaszkodni, hogy mindent elloptak.

Nehéz játszma

Másrészt meg ugye high-endről írni eleve nehéz játszma, mivel, ha olyan dologról írsz jót, ami nem vagy csak nehezen elérhető, egyből azt gondolják, hogy akkor mindenki vegyen ilyet. Ha rosszat írsz, akkor meg jön a complain, hogy süket vagy. Na mármost, ezeket figyelembe véve sem jót, sem rosszat nem fogok írni, inkább megpróbálom a saját eddigi tapasztalataim közé beilleszteni, hátha így kiderül valami. (Árat direkt nem írok, akit érdekel, utánanéz. A nagy többségnek így is, úgy is az arcába fogja kergetni a vért)

Lendkerekes mozdony

Nos, mivel egy kábelről van szó, annyival vagyok könnyebb helyzetben, mintha egy készülékről lenne szó, hogy az olvasók egy része eleve nem fogja elhinni, így őket nem is győzködném; kérem, lapozzanak tovább. A többiek pedig csatolják be a képzeletbeli biztonsági öveiket, hamarosan kilövés következik.

A találkozót sajnos első alkalommal le kellett mondanom, jártányi erőm sem volt, muszáj volt pihennem, és időben is megcsúsztam. Így hazavánszorogtam és elaludtam a gyerek játszószőnyegén egy lendkerekes mozdonnyal a fejem alatt. Másodszor már nem volt pofám lemondani, de hasonlóképpen fáradt voltam. Az eső is esett, az újságban azt írták, hogy közeleg az armageddon, az unokáinknak nem jut majd elég levegő és víz, a Föld ásványkészletei kifogyóban vannak, ráadásul a benzin ára is emelkedett. Na tessék. Én meg egy abszolút haszontalan hobbi rabjaként éppen készülök egy meghallgatásra, ráadásul éppenséggel egy olyan terméket, ami nagy eséllyel nem lesz sem nekem, sem sokaknak soha. (Itt jegyezném meg, hogy nem egy bemutató darabról van szó, hanem valaki megvette magának, de volt olyan nagyvonalú, hogy előtte meghallgathattam. Ezúton is hálás köszönet érte)

Mint a többi

Sokat magáról a kábelről nem tudok írni. Úgy néz ki, mint a többi. Még csak nem is nagyon vastag. A burkolata szürke. Ezüst dugók vannak a végein. Nagyjából ennyi.

A rendszer sem volt utolsó, de miután a Sogon hangfalkábel bekerült, valami egészen érdekes történt. Van az a régi és elcsépelt tapasztalat, hogy a „rendszer” megszólalásának hibái között keresgélve egy idő után megjelenik az akusztika. Meg van az, hogy egyszer csak bekerül valami új elem és az eddig akusztikai problémának betudott jelenség megszűnik, csökken, vagy radikálisan megváltozik. Ilyesmi történt most is, felesleges halmozni a jelzőket, mert minden úgyis csak körülírás. A zene folyékonnyá, természetessé vált, a hangszerszerűség már nem csak „-szerűség” volt, hanem konkrét hangszerek szóltak, konkrét térben, konkrét hangokkal.

Ilyenkor én mindig olyan zenéket próbálok meg újrahallgatni, amelyekbe beletört a bicskám, amit nem értettem, de éreztem, hogy bennem, a befogadóban volt a hiba. Ha ezek a „nehéz” zenék egyszerre élni kezdenek, a széttört hangokból lesz valami csoda, akkor ott tudható: más is történik, mint puszta hangminőség ugrás. Hogy mi, ne kérdezzétek, mert nem tudom, mi kell ahhoz, hogy egy ránézésre egyszerű kábel valóban képes legyen egy jól-rosszul sikerült felvételből ilyen élő-lélegző és folyamatosan mozgásban lévő valamit létrehozni, ami – bár minden hibája kielemezhető, meghatározható – mégis képes a befogadóját olyan élményben részeltetni, mintha jelen lenne a felvétel készítése közben. Rejtély.

Fanok és szurkolók

Szerintem a jó high-end jellemezhetetlen. Nem nagyon tudja megfogni az ember; érzi ugyan, hogy mit kellene, hogy merre felé billen el a hangkép, de hogy konkrétan milyen, azt nem lehet, vagy csak körülírással tudjuk megragadni. Most jöhetne az elszállás, meg az, hogy egyesek hallják, mások meg nem, ha képes lennék rá. De mivel kiégett, ezerszer meghasonlott blogger lennék, ráadásul már nem is hiszek az ilyen jellegű vonaglásban, csak annyit jegyeznék meg, hogy eddig ez a leginkább olyan hangzás, amit mondjuk a Kondo fanok hajszolnak. Legalábbis nagyon hasonlít rá, sok más, egyéb tényező mellett arra az „ezüst” hangra, amelynek annyi rajongója van. Hasonlóan „teszi” fel a színeket a Sogon is: pasztellt finoman (mikro dinamika) és olajat bőséggel (makro dinamika, plusz hihetőség).

A hegedűnek húrja olykor teljesen külön életet él a vonótól. Időnként azon kapom magam, hogy a legjobbnak hitt, féltve őrzött lemezeim mennyire félre vannak kopva. Bassza meg. Vagy a mastert rontották el, esetleg direkt ilyen, ami elég nehezen hihető. És lágy is ez a hang, végtelenül, mint a túlérett gyümölcs, ugyanakkor nagyon meg is tud indulni. Elizabeth Schwarzkopf egy-egy durvább részen a Brahms dalok lemezen a fájdalom küszöb környékét ostromolja – szólt vagy másfél, esetleg két watt. Vagy éppenséggel magyarázhatóvá és bemutathatóvá válik, hogy a zongora – mint azt a hifisták hirdetik ezer éve – valóban az egyik legnehezebben reprodukálható hangszer. Mennyivel gazdagodik a játék – és az élmény –, ha minden finom billentés súlya, eleve a szándék tisztán hallható. Ez egyébként Keith Jarrett Kölni koncert lemeze volt, amiért én amúgy nem rajongok.

Furcsa szerelem

A meghallgatás végére arra jöttem rá, hogy a zenehallgatásban van egyfajta olyan érzelmi töltet, ami hasonlít az emberi érzelemvilág nagy és felforgató érzéseire. Mondjuk a szerelemre, vagy az emlékezésre. Arra, amit Proust ír a híresen-hírhedt madeline sütemény hasonlata kapcsán, egyszerre újraéljük a gyerekkor ízét, színét, hangulatát. Olyan ez, mint a lélekben tett időutazás, újra ott vagy, újra az vagy. Nyilván nagy élmény, és nyilván katarzis ez is. Hogy ezt most történetesen egy kábel okozta, mellékes. Gouldot hallgattam meg újra. Azt az elképesztő szellemi teljesítményt, azt a hatalmas nekirugaszkodást, amit a Bach zenéje jelentett neki. Nem tudtam minden külső tényező nélkül hallgatni, mert megmaradt felvételnek, és megmaradt nekirugaszkodásnak, annak, hogy Gould önaga számára is nyilvánvalóan bizonyítsa, képes hibátlanul eljátszani a tételeket.

Végül nem tudtam meg, sikerült-e, mert minduntalan belefeledkeztem abba a küzdelembe, amit a zongora, a Bach darab és Mister Gould vívott. Így is maradt megérteni való bőven. Az interpretáció persze nem maga a mű, és Gould esete ezt példázza, vagyis azt, hogy el lehet-e jutni egyáltalán magáig a műig? Bach mélyen hívő emberként önmaga szánmára a zenét kapcsolatteremtésre használta. Kadenciái imák, és Gould ujjai alól kigördülő futamok pontosan megmutatták eme a szándékot. Azt nem tudom eldönteni, hogy Gould a kisebb vagy a nagyobb formákat tartotta-e a magához közelibbnek, de a bevezető tételek, majd az átvezetés elképesztő koncentráltsága inkább az utóbbit jelentette: a kapcsolat a fontos, a mű belső összefüggéseinek felfedése. Talán azért van ezernyi színe a billentésének, talán ezért ez a sok finom mozdulat, amiben annyi erő és mély szépség van. És ez a fontos a Sogon hallgatása közben is: a kapcsolat a lemez, a felvétel és a hallgatója között.

El lehet-e jutni a műig?

Szóval lehet-e jutni a műig egy felvételen keresztül? Szerintem el. A jó hír az, hogy erre képesek lehetünk alapvetően halott rendszerek és felvételek hallgatása közben is. A rossz hír az, hogy kell hozzá egy Sogon, meg egy rendszer, amiben ez a kábel illeszkedik. És megértettem mást is: méghozzá egy kicsit magamat és másokat is, azokat, akik olyan kitartóan és olyan lelkesedéssel vagy hittel szerzik be a lemezeiket. Mármint azt, hogy minek: mert elképesztő és fantasztikus, hogy ennyi értékünk van. Ugyanis ez a meghallgatás többek között a másodlagosnak hitt minőség tündöklése is volt. Az olykor középszerűnek tartott zenék mennyit tudnak adni még így is.

A jó hír tehát az, hogy a középszerűség is felemelő tud lenni, a rossz hír az, hogy ehhez szintén kell egy Sogon meg egy rendszer, amibe a Sogon illeszkedik. A tömény giccsig azért nem merészkedtem el, de lehet, hogy az is megért volna egy kört. Ehhez azonban túl fáradt voltam, és a kedvem is aszerint hullámzott, ahogy zenék behúztak, majd elejtettek, amint a lemez lejárt, és igen, ki is kellett szakadni, majd újra felkészülni, ami nem mindig volt megnyugtató. A jó hír az, hogy ezt túl lehet élni, a rossz hír az, hogy kell hozzá egy Sogon, és akkor sokkal könnyebb. Meg egy rendszer, amibe a kábel illeszkedik.

Lehet, hogy írtam már, nem emlékszem. Nálam a reveláció sokkal csendesebb már, mint azoknál, akik azt hiszik, hogy megszállta őket a high-end szentlelke, és ehhez képest is viselkednek. Simán tudok tovább menni, és igen, ki is facsar a high-end egy ideje. A jó hír az, hogy ehhez nem kell Sogon, a rossz pedig az, hogy most újra volt egy kicsit megint nagyon jó, de ehhez viszont már kellett a kábel. Ahogy öregszik az ember, azt hinné, megszokja, de nem: inkább még erősebb lesz. Fura ez is.

Hagyd homályban

Még pár mondat, aztán abbahagyom. Szóval azért nehéz írni róla, mert a természetességnek nincsenek fokozatai. Ha valami nem olyan, hanem az, akkor azt nem kell tovább ragozni. Hamvas írta, a magas ember nem különleges, nem egyedi, egyszerűen csak normális, természetes és egészséges. Ez nem összekeverendő az átlagossal. Szóval, amikor valami annyira természetes, hogy amit hallasz, túllépi a „rendszer elemeinek összességét” meg a szinergiát egyetlen elegáns lépéssel, mondjuk azzal, hogy megszólal rajta egy énekhang, akkor írhatsz bármit, azt inkább hallani kell. Na ezért írtam ezt a szöveget meg, mert úgy gondolom, hogy egyszer mindenkinek hallania kellene.

Na nem azért, hogy elkezdjen rá gyűjteni, hanem azért, hogy később ez jusson az eszébe, ha a kábelekről, high-endről, zenéről vagy éppen a rögzített zenéről akar beszélni, írni. Jó lenne más miatt is, de az önző szándék. Például, hogy egyszer, legalább egyszer hallja a lemezét így szólni. Nem mondom, hogy meg fog változni, hiszen Pongo Pongóról hazafelé jövet is ugyanaz vagy, de legalább egy álmodat teljesítetted, és ez jó érzés. (Persze ekkor már nem vagy ugyanaz) Az emberek általában nem hisznek a krónikásnak, de azért a naplemente a tengerparton az szép volt…

A végén beszélgettünk; már régen otthon kellett volna lennem. Mégis mit írhatnék, kérdeztem, erről? Semmit. Szerintem ne írj semmit, hagyd homályban az egészet. Így tettem.