Találkoztunk a tavalyi hifi shown, de még előtte ismerkedtünk össze, amikor néhányszor összefutottunk és kölcsönösen szimpatikusnak találtuk egymást.

Eltöltöttünk egymás társaságában néhány kellemes órát és ennyi elég is volt a kezdődő barátsághoz. Mint egy igazi angol úriember, úgy viselkedett és ez nekem nagyon bejött. Én többnyire hallgattam csak a jelenlétében, na nem mintha szemérmes lennék, de hát néha a hallgatás sokkal jobban esik, mint  a beszéd. De nem is ez a fontos. Hanem valami egészen más. Alább megismerkedésünk története.

Mint annyi más erősítő, az Ongaku is egy folyamatos fejlesztés eredménye, a mostani – egyelőre  véglegesnek tekinthető – verziója 2004-ben debütált a CES-en. Qvortrup és Andy Grove egy teljesen más architektúra alapján készítette el a maga verzióját, mert bár két erősítő van forgalomban ugyanazon a néven, a végfok csöveket leszámítva nem sok hasonlóságot találunk a japán és az angol Ongaku között. Eleve az angol verzió az előfokozatot és a végfokot transzformátorral illeszti, hűen az AN UK által mindig is vonalvezetőnek tartott hagyományhoz, sőt, erre helyezi a hangsúlyt is, ahogyan a prospektusban írják: a kívánt hangzás elérésének egyik legfontosabb összetevője volt a megfelelően elkészített trafó és a hozzá használt ezüstszál minősége.

Ami az architektúrát illeti, a kapcsolás és a felépítés – szintén az AN által követett elveknek megfelelően – leszivárgott a kisebb modellekbe, pontosabban, az Ongaku által kifejlesztett tapasztalatokat felhasználták más készülékekben is, persze mindegyik erősítő esetében a szintjének megfelelő alkatrészbázissal, összehangolva azokat. (A négyes szinten található a „Baby” Ongakunak becézett Jinro, réz kimenőtrafókkal. Ismerjük a mondást: teve van egypúpú, meg van kétpúpú. Illetve létezik egy előfok nélküli Ongaku is, ennek Kensey a neve, azoknak a szegényeknek, akiknek mondjuk telik egy M8-ra, esetleg egy M10-re.)

Legendák születése

Az Ongaku amolyan zászlóshajója a cégnek, a hírét tekintve nyilván a legismertebb termékük, amelynek egy része a hangzás, egy másik pedig a legenda, ami szárnyra kelt már nagyon régen. Ilyen értelemben az Ongaku egyben presztízs is, illik ismerni, szeretni és minden, ami ezzel jár, azaz felhajtás, kürt- és trombitaszó, konfettieső, na meg sok félinformáció. Tőlem valahogy mindig távol állt a rajongás, főként tárgyak iránt, amelyek - filozófusokat és költőket idézve -, múló létünk tétova tanúi csupán, semmi egyebek.

A legendánál maradva talán a legkártékonyabb megállapítás az volt, hogy az Ongakun „keresztüli” zenehallgatás során valamiféle spirituális élmény részesei lehetünk, eltolva ezzel a zenehallgatást egyfajta vallásos révület felé. Eltekintve attól, hogy ezen állítás szinte mindegyik eleme külön-külön is megérne egy mélyebb elemzést, ideértve a „hallgatást” és az „élményt” is, valamire viszont nagyon is rávilágít. Mégpedig arra, hogy a nyúl vagy a vadász viszi azt a bizonyos vadászpuskát. De kellően sejtelmes vagyok, kicsit pontosítsunk, a vadászpuskára majd később visszatérünk. Kezdjük ott, hogy végigvesszük a buktatókat, amelyek a meghallgatás kanosszáján felmerülnek.

A ház vagy a hifi?

A high-end ezen szegmensében adódik néhány olyan probléma, amelyen jobb előbb túlesni, mint később a “teszt” során magyarázkodni. Az ilyen kvalitású erősítők minden ellenkező híresztelés ellenére igen érzékeny szerkezetek, ahány, annyiféleképpen viselkedik a körülményektől, a rendszer többi elemétől, és sajnos a lemezektől is, amelyeket hallgatunk rajtuk. Persze el lehet hessenteni azzal a közhellyel, hogy jól fognak szólni bármivel, de ez amellett, hogy félrevezető állítás, ráadásul nem is feltétlenül igaz. Mindezt nehezíti, hogy a high-end (leg)felsőbb szegmense egy-egy sajátos megközelítése a rögzített zenének, hasonlóan a zenei interpretációkhoz, ahogyan sajátos megközelítése a zenehallgatásnak is, hasonlóan a mérnöki truvájokhoz, amelyekkel a készülékek megszületésekor alkalmaznak. Ugyanazt a Bach szonátát máshogy játsza Rubinstein, máshogy Emil Gilels, máshogy Gould, és máshogy az Ongaku, meg máshogy a Neiro, máshogy egy Nelson Pass, máshogy egy Krell, és máshogy egy McIntosh. Elég csak az apró hangsúlyokra gondolni, az egyik itt emel ki egy kicsit, a másik ott fed el valamit, máris nem ugyanaz, ami ugye elméletben ugyanaz.

Mindegyik interpretáció az adott felvétel, az adott erősítő, és az adott környezet függvénye. A legfőbb probléma azonban a felvételekkel van. Leginkább azzal, hogy mivel ezek az erősítők és társaik csak nagyon komoly anyagi befektetés árán szerezhetőek be, igen kevesen vannak, akik behatóan ismerik azokat az alaptulajdonságokat, amelyekkel a felvétel rendelkezik. (Az élő zenéhez való viszonyítás sajnos eléggé zsákutca a konzerv zene esetében, főként, ha egy múlt század közepi felvételről van szó.)

Honnan is tudná megmondani az egytollú hifista mit kell hallania egy Ongakun keresztül, amikor a hozzá fogható legjobb rendszer, amit referenciaként használ, kvalitásokkal alatta van a meghallgatni kívánt terméknek? Nem egyszeri eset, hogy akkor hallja éppen először úgy azt a lemezt, ahogyan annak szólnia kellene, mindenféle hifis kidudorodások és behorpadások nélkül. Ehhez viszont sajnos kell egy sajátos hozzáállás és némileg tapasztalt zenei felismerő képesség is, ami viszont feltételez egy Ongaku szintű rendszert is, már ha komolyak akarunk maradni. A lejátszó berendezésünk akkor mutatja meg tisztán, mit is vettek fel az adott lemezre, ha lehetőségekhez képest minimalizálja a lejátszás során a zenére plusz információként rátapadt torzításokat. A komolyabb high-end rendszerek éppen ezt csinálják, talán ezért is hívják őket „nagy” tisztaságú rendszereknek. (Ne próbáljátok ezt elmagyarázni egy hangmérnöknek, nem fogja érteni, csak némelyik, Te viszont rohadtul ideges leszel közben.)

Történetek zsurnalisztákról

Hosszan lehetne sorolni a történeteket azokról a zsurnalisztákról, akik elvéreztek a tesztek során, mert ahelyett, hogy megírták volna, mit hallanak, a rendelkezésre álló idő alatt vagy éjszakába nyúlóan hallgatták a készülékeket gyermeki mosollyal az arcukon. Vagy egyszerűen elmentek mellette és képtelenek voltak kilépni a tonalitás-tér-hangszerábrázolás szentháromságból, aminek egy vicces kedvű angol nyelvű tesztelő azt a rövidítést ajándékozta, hogy PRAT és azóta sem érti senki, mit jelent. Akik igen, azok meg többnyire direkt rosszul használják. Megjegyzem, mókás, amikor a hirtelen jött megvilágosodás során csak ún. nagy szavakra futja. Az ilyen jellegű leírások lesznek aztán azok, amelyben a „hűha, azannyát, de jól szól” kifejezéseket sok-sok jelző takarja, és a cikk, ahelyett, hogy információt adna át, inkább csak a nagyot mondani akarás erőlködésébe fullad. Másrészt teljesen jogos és respektálható, hogy nem elvárható egyik audioval foglalkozó szerzőtől sem, hogy legyen otthon egy 100 millió költségű rendszere arra az esetre, ha esetleg megdobnák egy Ongakuval, tudjon hitelesen is valamit írni. Nekem sincs, aztán mégis éppen erről írok.

Katarzis minden nap

Honnan lehet tudni, hogy volt-e katarzis a film után? - kérdezték egyszer Woody Alentől. Onnan, hogy egy csomó idióta a The End felirat után már az ajtóban értelmezi a művet – mondta New York nagy imádója kissé keserűen. Semmi időt nem hagyva arra, hogy a hatást egyáltalán felfognánk. Egyet kell vele értsek. Na de, hogy jön ez az Ongakuhoz? Mindjárt megmagyarázom.

Az Ongaku nem annyira reveláció, mint inkább lenyugvás. Amikor minden a helyén van. Hagyjuk már a trombitahangot a fenébe, azt akármilyen közepes hifi is tudja egészen jól. A kis nyolc centis szélessávúmmal bárkit megszivatok trombitahang tekintetében, csak egy hangáteresztő függöny kell, ami nem átlátszó. Az igazán jó rendszerek a torzítás mentes kánaánt hozzák el, anélkül érted meg a felhangzó művet, hogy a legkisebb erőfeszítést is kell érte tenned, mert minden ott van előtted. De nem tonálisan, az csupán az alap. Hanem a dolog kerek egészében. Az Ongaku nem ott vízválasztó, hogy hallod-e a különbséget a többi erősítő és az Ongaku között, kis gyakorlattal bárki képes rá, hanem ott, hogy el tudod-e viselni a rögzített zene olyan érzelmi súlyát és tartalmát, amelyet most világosan, tisztán és egyértelműen odatesznek az orrod elé. Mert nem biztos, hogy igen, és az sem, hogy hosszú távon igen. Azt el akarod-e viselni, hogy az évek óta féltve szeretett kedvencedről kiderül, hogy lapos, vagy azt, hogy az antikváriumban vett háromszáz forintos zongora lemez pedig zseniális egy viszonylag alacsonyan jegyzett művésztől. Azt, hogy a közmegegyezéssel olykor szembemegy a valóság.

Mona Lisa mosolya

Az Ongakuval egyedül maradsz a komplett rögzített zenével, és ennek a dolognak súlya van. Azt hiszem, hogy a hifizésben az egyik legirritálóbb dolog az okoskodás, amit a hifisták a zenével és a lemezekkel művelnek*. (Náluk már csak a kritikusok rosszabbak) Szinte teljesen hiányzik belőlük az alázat, annak a megértése, hogy a zenehallgatás az egy belső, személyes ügy, amit mindenki úgy és olyan formában művel, ahogyan azt Ő egyedül megéli. Nehogy már mindenki ugyan azt érezze, már bocsánat, éppen erről szól a művészet. Ha megérintett, barátom, az már a Tiéd. És akkor követed el a legnagyobb hibát, ha ezt kiszolgáltatod olyanoknak, akiknek ez csak pusztán szórakozás.

Olyanoknak, akik ott ülnek egy koncerten és a leghalkabb, mágikus pillanatokban egyszer csak hangosan, harákolva orrot fújnak. Na de, hogy gyorsan visszaugorjak a hifire is, az Ongaku ilyen értelemben nem egy tárgy. Hanem egy nagyon jó eszköz arra, hogy ha és amennyiben neked fontos a zene, mármint a rögzített része, akkor egy hetvenkilós ronda csöves erősítővel egészen jól beleáshatod magad, miközben kincsekre lelhetsz. Ennélfogva kőgazdag, de kevésbé művelt férfiak és nők nappalijának fő helyén viszonylag ritkán látsz majd ilyen erősítőt, noha egy Ongakuhoz minimum kicsit gazdagnak kell lenned, és itt most az anyagi gazdagságra gondolok. Bár, tekintve, hogy a dolog fordítva is működik, ha van egy Ongakud, már gazdag vagy, nagyon nem is járunk messze az igazságtól.

A valóság olykor véres

Talán mindezek miatt adnak oda vonakodva a forgalmazók hosszas tesztelésre egy-egy példányt, és itt a hosszason van a hangsúly. Ugyanis van még egy tulajdonsága az Ongakunak, mégpedig az, hogy miután beszerezted, a lemezgyűjteményed egyszerre csak nekiáll magától szaporodni, az időd meg fogyni. Mert bizony egy ilyen rendszer keményen rávesz a napi zene fogyasztásra, miután a hallgatása egy cseppet sem fárasztó, még a legpocsékabb kásás, zajos felvételek is gond nélkül lefutnak, az órák perceknek tűnnek.

A másik nagy tapasztalat, hogy szétszedi, majd újraformálja az ízlésed, megtanulod, hogy kiszűrd azokat a lemezeket, amelyeken valami nagyon súlyos tartalom van, és egyre fogékonyabb leszel erre. A jó high-end kinyit bizonyos dolgokra és lezár másokat, furcsa egy kijelentés ez, de az a helyzet, hogy igaz. Mondom mindezt úgy, hogy nem a levegőbe beszélek. Amire eddig azt hitted, hogy direkt durva és mocskos, rájössz, hogy ez egyfajta felemelő megtisztulás, csak a tálalása nem tökéletes. Amire eddig szépként tekintettél, rádöbbensz, hogy inkább csak giccses, túl van húzva. Hogy a groteszk a zenében csak egy forma, de nem a tartalom. Elég sok olyan pillanatot megélhetsz, amit csak koncerten szoktál, a zenék természetesen kúsznak a bőröd alá, de ezt is csak azért írom, hogy megszoktál, mert nekem nincs Ongakum, ha lenne, akkor fordítva írnám. Normális esetben minden hifista tudja, hogy a képzeletbeli sorrend a következőképpen néz ki. Első a koncert, mert az élmény, élő, és mert azon ott kell lenni.

A második a lemez, ha koncertfelvétel, a harmadik meg a sima stúdió lemez. (A negyedik a youtube. HAHA!) Na de mi van akkor, ha a közönség a koncerten nem túl inspiráló, a zenésznek meg rossz napja van? Most vegyük elő a vadászpuskát, amiről az elején volt szó, kemény dolgok következnek. Szóval, ha van egy ilyen szintű rendszered, a fenti sorrend felborul. A koncert persze lehet első helyen, de az élmény tekintetében simán helyet cserélhetnek a felvétellel, ami ugye normális esetben mindig alacsonyabb presztizsű, mint az élőzene. Hopsz és a tapsifüles máris felhúzta a závárt, még egyet mozdulsz és meghúzza a ravaszt is. Igen, az Ongaku nem sokat kukoricázik, ha a felvételen remek zene van, simán lemossa a közepes élő koncertet, sőt, de ezt inkább nem írom.

Az utolsó, mellesleg elég borzasztó tapasztalat, hogy a csúcsról látni mindent igazán jól. Ha megvolt az Ongaku, utána egy kicsit minden könnyebb. Bár a kontrasztok nagyok, azt kell mondjam, hogy a fejlődés konzekvens, amennyivel jobbak a nagyok, annyival feljebb kúsztak a többiek is. Innen nézve, az árak is rendben vannak, persze nem a közép-európai, mesterségesen alacsonyan tartott anyagi viszonyokhoz képest. Lehet, hogy magam felé hajlik a kezem, de a meghallgatás után sokkal több kedvem volt otthon is zenét hallgatni egy messze alatta lévő rendszeren, mert rájöttem, hogy nem is vagyok olyan távol, mint gondoltam volna. Egy kicsit az értékrendszerén módosít az ember. Lenyugszik, kitisztul az agyában a köd, olyan érzés, mint egy jól sikerült terápia után. Rendben van, most már tudod, mi mennyi és merre hány méter.

Tárgyakat szeretni

Az Ongaku mellesleg azért jó, mert sok esetben megvolt kontrasztnak a koncert is, például néhány ecm művésznél, de a lemezek gyakran jobbak voltak, és ezt maradéktalanul megmutatta. Hiába, nagy tapasztalat, hogy a hely, az alkalom és a közönség sem mindig inspiráló. Ilyen szempontból az Ongaku kegyetlen: sok mindent kirostál. Ugyanakkor nagyon könnyűvé is teszi a dolgodat, mert egyáltalán nem kell figyelned többet a megszólalás mikéntjére. Az agy egyszerűen átkapcsol a hifiről a zenére, szinte magától értetődő, hogy amit hallasz, az pontosan micsoda.

Tárgyakat imádni hülyeség, ráadásul gyermeteg dolog. Az Ongaku viszont nem csak egy tárgy. Iszonyú jó lenne, ha sok embernek elérhető lenne, mert ezen keresztül zenélt hallgatni olyan, mint egy terápia. Kinyit bizonyos dolgokra, és megold jó pár korábbi problémát - garantálom, hogy utána nem fogsz többet hifizni -, emellett felszabadít. A zene ugyanis óriási örömforrás, még akkor is, ha közben kicsit meg is gyötör. Szokták mondani, hogy az igazi szerelembe bele kell halni. Ostobaság. Az igazi szerelem új embert varázsol belőled, tömény örömforrás és tömény eksztázis a szó hamvas bélai értelmében. Csak a hiánya tud komoly fájdalmat okozni. Az Ongaku ilyen értelemben nem tárgy, hanem a tiszta örömforráshoz való egyik út, azzal a könnyítéssel, hogy a hiánya nem okoz olyan mély fájdalmat.

Végül jöjjön azért egy kicsike konklúzió. Sajnos egy Ongakuhoz megszállottnak kell lenni. Vagy olajsejknek. Minden, ami alatta van, egyértelműen nem azt a hangzást tudja, ami nyilvánvaló. (Szomorú, de még van fölötte is jó pár dolog.) Ellenben a középkategóriában mozogva ma már bőven afölött vagyunk, hogy a zeneiség is kibányászható legyen a felvételekből. Mindesetre elmondható: egy bizonyos szint fölött a két dolog, mármint koncert és otthoni zenehallgatás, kiváltható egymással. Az Ongakuval egy jó lemez semmivel sem kevésbé expresszív és átélhető, mint egy koncert.

Mondom én, aki azért hetente egyszer legalább igyekszek ott lenni valahol. Csak azt bánja az ember, hogy a sok jó lemez mellett fele ennyi jó koncert van, ha már nem jutott egy fránya Ongakura sem, legalább élőben ott legyek néhány estén. Sebaj, én továbbra is azt mondom, ha nincs pénzed high-endre, járj többet koncertre. És még rímel is. Hát, kb ennyire jutottunk ma, de a következő részben még ennél is tovább fogom borzolni az idegeket, mert elárulom, hogy mi az én kedvenc erősítőm, ami nem egy Ongaku. Hoppá! Lehet tippelni is.

Oké-oké, a végén elárulom azt is, mit hallgattam az Ongakun, ennyiben hajlandó vagyok engedni a közönség hallgatólagos nyomásának. Azokat a lemezeket nem írnám le, amelyeket a tavalyi Hifi shown a közönségnek a show két napja alatt egy-egy órában is feltettem. Aki ott volt, tudja, aki meg nem, hát az sajnos lemaradt.

Szóval: Elina Duni Quartet: Dalendishe, Dave Cooper Quartett, Eskmo, Daniel Erdmann-Samuel Rohrer: Ten songs about real utopia, Szalai Péter: Rubái, Julia Hülsmann trio with Roger Cicero: Good morning midnight, Rahim Alhaj: Little Earth, néhány Gould és pár Bernstein lemez is lefutott. Meg van pár, amire nem emlékszem.

*Magyarázza el valaki, hogy mi kerül a Jazz at the Pawnshopban hatezer forintba, amikor mellette az Ella Fitzgerald lemez meg egy ezres? Ígérem, türelmesen végig fogom hallgatni.