Felfelé a lejtőn - Hifi show 2010

2010-ben a Házimozi és Hifi show-nak mostoha sors jutott az első napjára, ugyanis koncertre mentünk helyette, így a szombat maradt az egyetlen nap, hogy ellátogasunk a West-Endbe. Már régen leszoktam arról, hogy ilyen vagy olyan szempontok alapján minősítésekbe kezdjek, és a hifi showt sohasem tekintettem olyan horderejű dolognak, amiről lemaradni komolyabb veszteséget jelentene, ugyanakkor, mivel high-end show továbbra sincs, ez az egyetlen olyan hely, ahol a hobbi iránt érdeklődők minden évben összegyűlnek, hogy két szatyor prospektussal felrakodva elégedetten hazasétáljanak a tavaszias meleggel támadó őszben.

2010-ben is igyekeztünk elkerülni a mindenhonnan támadó James Cameron a Hupikék törpikék ihlette mesefilmjét, az Avatart, amely számomra érthetetlen módon rendkívül népszerű. A pókhasú, kinyúlt pullóveres réteg szájtátva bámulta a háromdés parasztvakítást. Bevallom kissé fáraszt már, hogy különböző rendszereket fülelgessek, a szellőzetlen szobákban izzadságszagban üldögéljek, ezredszer végihallgatva Diana Krall-t, akitől amúgy is kiráz a hideg. Rég tudom, hogy mire lehet számítani egy ilyen bemutatón, így eléggé fáraszt is; a hifis blikkfang duma pedig mindig előhozza belőlem a mélyen lapuló antiszociális személyiségvonásokat. De azért nekigyűrkőzök. Olvasóim engedelmével átugranék néhány jelentéktelen részletet, aki rendszeresen olvassa a blogot, tudja, hogy úgyis csak a hifiről lesz szó, a házi izé engem nem hoz lázba, otthon tévém sincs.

Fellépni a dobogóra

Nem sorolom fel, ki és mit állított ki, bárki könnyedén leellenőrizheti. Azokról fogok írni, akik elindítottak bennem valamit, tulajdonképpen azok miatt megyek, és igen hálás vagyok, ha ennyivel is megkönnyítik a dolgomat. Kérdés persze, hogy egyáltalán sikerül-e a mutatvány, mert bár a kiállítók között szép számmal akadtak visszatérők, a newcomerek egyelőre későbbre tartogatják a puskaporukat, lévén semmi olyannal nem találkoztam, amit eddig ne ismertem volna, vagy, ami felkavarta volna a rendkívül szűk magyar hifi és high-end kereskedelmet.

Qvortrup a révben

Az Analog Voice szobáiba "behallgató" látogató idén is találkozhatott jó néhány meglepetéssel, újdonsággal, amely egyrészt a folyamatos fejlődés egyik fokmérője, másrészt hitelesen közelíti meg a lényeget, azaz az információt, legyen az zenei vagy a hifi technikai részére vonatkozó információ. A legfrissebb újdonság az a kis brossúra, amely Qvortrup kalauzolásával vezet be az Audio Note világába, történetébe és a cég zenei iránti mély elkötelezettségbe. Már ez is példátlan a maga nemében, én legalábbis nem találkoztam még egy olyan hifi manufaktúrával, ahol a megvalósítás kvázi szakmai rejtelmeibe is beavattak volna, szemben a többi, inkább a marketinget erőltető megközelítéssel. (Rábeszélés, győzködés mindenféle valódi tartalom nélkül) Nyilván azt is figyelembe kell venni, hogy az AN az egyik legnagyobb múltú high-end gyártóvá érett az alatt a 30 év alatt, amióta Qvortup megtervezte az első erősítőjét. A szövegeken átüt a zene szeretete, egy megszállott ember technikával való küzdelme, eredendő kíváncsisága, az elérhető legjobb megoldások megvalósítása érdekében. És bár sokan ebből csak annyit vesznek észre, hogy számukra még egy darabig csupán ábránd marad egy AN erősítő beszerzése, szerintem az árak a helyükön vannak, különösen annak fényében, hogy Qvortrup szövegeit olvasva egyértelművé vált, hogy a legtöbb tervező sajnos el sem jut olyan magaslatokra, hogy meghallja az 1950-es években készült felvételek, vagy a 78-cas fordulatú lemezek sajátosságait, nem hogy esetleg azt megfogalmazza az erősítő tervezési filozófiájának részeként.

Ilyet egyébként legutóbb Kondo mondott, amikor a Toscanini életműről tett hasonló kijelentéseket. Hallva az eredményeket, azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük az Audio Note eddig is rengeteget tett a zenéért és a zenei kultúráért, de most nagyon úgy tűnik, hogy Qvortrup révbe ért, sikerült létrehoznia egy olyan egységes és megbonthatatlan egységet a hifiben és a zenében, amely referenciaként, viszonyítási pontként komoly szeletet hasít ki a világ audio iparából. És bár én nem vagyok pesszimista, de nagyon remélem, hogy gondoskodott az utódlásról.

A rézzel elérhető teljesítmény

A korábbiak fényében egyértelmű, de azért néhány mondatban két Analog Voice szobában hallható hangról is írnék, legalábbis egy csokorra valót a benyomásaimról összegyűjtöttem. A kisebbik szobában példaértékűen lehetett prezentálni, hogy milyen a high-end rendszer, illetve azt, hogy levegősségben és tisztaságban (amelyet mostanában a japán tervezők tanítanak az európai kontsruktőröknek) még mekkora tartalékok vannak a csöves erősítésben. A TT1 analog forrás eszköztelensége továbbá számomra azt is nagyon jól példázta, hogy a szokásos régi dumát el lehet felejteni a tipikus Audio Note hangzásról, bár az ugyan létezik, de egyre több alakváltozatban éled újjá. A kis Analog Voice szoba a Conquest Silver Signature monoblokk párral tudott egy olyan hangot, amelyet eddig több száz wattos transzisztoros erősítő tulajok büszkén mutogattak; meg még egy kicsit annál is többet - életszerűségben és a hangszeres zenéken valami remek levegősséggel - egyszóval triódás hang extravaganza. Délelőtt számomra ez a szoba végig favorit volt, mondjuk azt is hozzá kell tenni, hogy idén nagyon sok volt az olyan rendszer, ami mindenféle komolyabb megfontolás nélkül volt összerakva, vagy a dizájn elvitte a hangot, vagy egyszerűen a termékek mögül hiányzott a szellemi tőke.

A nagy Analog Voice szobáról végül is zárás után tudtam megfogalmazni a benyomásaimat, egyrészt mert addigra tértem végre magamhoz, másrészt azért mert sokat jártam oda pihenni, amikor már az agyvérzés kerülgetett a Take Five-tól, meg Kari Bremnes Svarta Björn című lemezétől, annak is az első trackjétől, amit ha nem kellett végigszenvednem vagy tizenötször, akkor egyszer sem. Kellett volna szólni Szőcs Gézának, hogy jöhet giccs adót szedni. Egyszóval jól esett felfrissülni valami durva gitárhangra, és ezt egyedül a nagy AN szobában tudtam megtenni. Tulajdonképpen az egész kiállítás ideje alatt a nagy Analog Voice szobáról beszélgettünk, szerintem a többi kiállító is, csak ők nem vallották be. Az Ongaku amúgy is egy fogalom, oldalakat tudnék írni róla, ha lenne hely és idő, a kistestvére is elég jól példázta, hogy a high-end képzeletbeli ranglétrán az első hely nekik van fenntartva. Egyébként abban a szobában a DAC 5 volt az igazi érdekesség, de ezt csak a beavatottak értik.* Szóval a JINRO messze leszakadt a mezőnytől, felfelé, a többiek, mintha csak a "futottak még" kategórába tartoznának. És ez egyébként rendkívül sajnálatos tény, azzal együtt, hogy az ilyen kiállítások alkalmatlanok ahhoz a bensőségességhez, ami JINRO által bitorolt minőség megjelenéséhez kell. Még a zárás utáni fél órában sem tudtunk igazán olyan lelkiállapotba kerülni, hogy a szellem kibújjon a palackból, pedig akkor már, többek között az én lemezeim is megszólaltak. Nincs értelme tovább ragozni, a JINRO szoba a legnagyobb rendszerek hangját nyújtotta a sok dübörgő mély, visító magas után. A Baby Ongaku mögött egyébként egy kétmilliós E doboz volt bekötve, ami egyrészt jelzés azoknak, akiknek szóba jöhet, ha tényleg ki akarják futtatni, másrészt azt a rendszerben való gondolkodást is mutatja, amit az Audio Note leginkább azzal személtet, hogy Qvortup a legtöbbet a P4 végerősítőrő ír a kis brossúrában, ami „mindössze” hárommillió forintba kerül, és az ONGAKU tervezési filozófiáját követi. Magyarán mondva: közelebb van a csúcs, mint gondolnánk. Annyit még ide a végére, hogy a szoba természetesen igen szűknek bizonyult a JINRO rendszernek - nagyjából 80 (!!!) négyzetméter kellene neki, hogy kényelmesen fusson -, amikor rockot hallgattunk, simán bólogattak a földszinten a beengedő hostessek is.

Nem középiskolás fokon

A következő találós kérdés, hogy a kis Analog Voice szoba és a Hifi Barlang között milyen párhuzamot lehetne húzni? Segítek: ugyanabba az iskolába jártak. Mert ezeknek a cégeknek a termékei mögött valódi fejlesztés és tervezés, komoly szellemi tőke és tapasztalat áll, nem pedig csupa hókuszpókusz. Én például kíváncsi lettem volna, hogy a Human Audio tervezői, aki nyilván éjszaka fejlesztenek, mert egész nap kukk sötétben demóztak, mit szóltak a kis Quad rendszerhez a saját hangjuk függvényében. Én legalábbis átgondolnám az áraikat. Az ETHOSZ-nál a készülékek alatt DARUMA utánzatokat fedeztem fel, a Human-ban meg HIVOX nagyítólencsés verziója dolgozott. L'auditeur idén egy szobában állított ki, oda viszont kihozott mindent, itt is volt analog front-end, ezért jár a plusz pont. Viszonylag keveset ültem bent, mert mindig sokan voltak, azt mondták, hogy a Clearaduio lemezjátszó szőröstűl-bőröstül 350-ból kijött, ahhoz képest nem rossz. Az ETALON ilyen legalább tíz éve, a tavalyi bejegyzésben olvasható róla a véleményem.

Szóval a Quad hozta a formáját, idén sokkal jobban lettek összeválogatva a komponensek. A csöves végfokok egy picit többet kívánnak egy polc méretű CHARIO hangfalnál, mint tavaly volt, ugye. Aki nem tud addig nyújtózkodni, hogy az AN világába lépjen, részükre én a Quadot tudom ajánlani, a mostani kedvezménnyel meg szemérmetlenül olcsón juthatott nagyon jó hanghoz. Ha pedig a hangfalak tekintetében is követi a Quad rendszerelvét, akkor szembejöhet vele az a neutrális, tiszta, gyors és eszköztelen hangkép, amiért a Quadokat szeretjük, és amihez szerintem még legalább tíz év kell, hogy a konkurencia utolérje; hiába az időt és a tapasztalatokat nem lehet megspórolni. Mi volt még? A Bodor Audiónál a vulkánok, dizájnból ötös, de nekem kicsit nagyok voltak, szintén keveset voltam, de gyatra emlékeim szerint tavaly jobb volt. A Penna szobában a már említett 3D-s Avatar, meg az új ZU-k, nekem kicsit robusztus volt, a nagy NAIM rendszer előtt viszont ültem a kényelmes fotelekben. Volt még valami, amit akartam, bár erősen keverednek bennem az emlékek. Igen, az Ayon szobában DVD-t nyomtak, oda csak bekukkantottam, úgyhogy bátran ki lehet egészíteni.

Este pedig a megérdemelt pihenés helyett a Fecskében lazítottunk, így vasárnap elmaradt, legalábbis nekem. Na majd jövőre.

*A kezdők olvasássák el az enjoythemusic.com-on a DAC 5-ről a tesztet, vagy inkább próbálják meg a sok szuperlatívuszból kihámozni azt, hogy egy megveszekedett LP gyűjtőnek mégis hogyan sikerült a Világ Egyik Legjobb DAC-ját megépíteni.