A legtöbbször az az ellenvetés éri a csövekből építkező erősítőket, hogy az előállításuk és a fenntartásuk drága. Ehhez persze tudni kell, hogy mihez képest drága. Ugyanakkor nem is olyan rég jöttek újra divatba azok a D osztályú kapcsolások és azok az olcsósított, fogalmazunk diplomatikusan: jóárasított dacok, amellyeknek azt a szerepet szánták, hogy a veszteségmentes formátumokat felhúzzák arra a szintre, amely már versenyképes az eddigi, jól bevált formátumokkal.

Hát ezt a divatot sem azok a tervezők gerjesztették, akik lassan 25 éve foglalkoznak csövekkel. A piaci önmozgás mindig kitermeli a kóklereket, akik megpróbálnak a nagyok hátán beúszni az óceánba, ahol sok a hal, és jól lehet halászni. Mellettük ott lengedezik csónakjában az Öreg halász, Ő már megkaparintotta a Nagy Halat. Ennek folyományaképpen elkezdődött a chippek térnyerése a RIAA-kban. Kevesen mennek utána, hogy az ún. drága dolgok, pontosan mit is takarnak. Ennek ürügyén elmélkednék most egy olcsó erősítőről, régi jó szokásom (vagy rossz?) szerint, folyamatosan a high-end összefüggésrendszerre kacsingatva.

Hiszek a táguló világban*

Az OTO az Audio Note termékskála origója, amolyan viszonyítási pont. Ez az az erősítő, amit szinte mindenki hallott, vagy ha a hangját nem is ismeri, de névről biztosan beugrik. A cég emblémája az Ongaku és a Neiro mellett. Szinte mindenki ezzel az erősítvel kezdi a maga audiofil Odüsszeiáját az Audio Note világában, és számomra az sem meglepő, hogy a későbbiek során nem is nagyon adják el, hanem a feljebb lépéskor megtartják. Na nem relikviának, és nem is nosztalgiának, hanem amolyan belövő víznek, referenciának. Tudni, hogy az új mennyivel másabb. Az OTO ma azt a szerepet tölti be, mint annak idején az Innovations 300. Tökéletesen reprezentálja az Audio Note UK hangzáseszményt. A másik fontos ismérv, amiben az OTO nagyon erős: iszonyúan egyben van a produktum. Nem azért, mert integrált, hanem azért, mert nagyon kiforrott. Az idők során - lasan 20 éve - lényegi változtatás nem történt rajta, olyan apró változtatásokat eszközöltek, mára az öt gombos elrendezés helyett négy gombos lett, a jellegzetes szélre helyezett be- illetve kikapcsológomb a 230-voltos aljzat fölé került, hátra, hogy ne kelljen a nagyfeszültségű hálózati áramot végighúzni a hangfrekvenciás panelek mellett. Ezen felül csak a tápegység galvanikus elválasztása és a phono rész árnyékolása változott, mindkettő jobb lett. Az OTO nemcsak belsőleg van tökéletesen összerakva, hanem külsőleg is. Néha, amikor nagy ritkán felbukkannak használt darabok, látni, hogy a festésük nem karcos. A kűlső burkolat is olyan stabil, mint a belső. Ha nem égetik le a trafóit, nem lehet elrontani. Ilyenkor mindenki valami hókuszpókusz után kezd kutatni, pedig ebben az esetben hiába keresi. Hogy akkor miért ennyire sikeres és eredményes? Az egyik olyan produktum, amelynek nincs különösebb titka, csupán az, ami a töbi Note terméknek: rohadtul egyszerű. Az OTO elektronikailag teljesen "csupasz", de mivel első osztályú alkatrészekből áll, és az egységei össze vannak hangolva, nincs is másra szükség. Aki meg akar tanulni csövekből erősítőt építeni, az OTO-hoz forduljon. És ezzel el is árultam a másik tényt, hogy még senkinek sem sikerült újra összehozni, vagy csak megközelíteni. A legtöbb hasonlóan vagy még annál is durvábban árazott EL 34-ből készült erősítő vagy laposan és unalmasan szól, elfolyóan, színtelenül, vagy érdesen és kapkodva, lenyelve a zenei részeket. Na igen, miért hiszik azt a most kezdő tervezők, hogy megspórolhatják azt a több évtizedes tapasztalatot, amely alatt meg lehet tanulni tisztességes kimenőtrafót tekercselni? Az egyik kedvenc anekdotám Qvortrupról, amikor azt panaszolta valódi aggodalommal a hangjában, hogy már annyi jót csinált életében, hogy attól tart, egyszer csak körbeér, és elkezd rossz dolgokat előállítani. Azt hiszem, hogy az eddigi teljesítményt látva ettől nem kell tartanunk.

Témánknál maradva az első bekezdéshez kell visszaugranom, ugyanis az OTO egy olcsó erősítő, olcsó alapanyagokból. Az EL 84 egyszerű cső, talán a legegyszerűb a csövek között. Könnyen beszerezhető, de az egyik olyan vákuumcső, amely érzékenysége folytán ezernyi árnyalatra képes; indikátorként mutatja ki, hogyan építkeznek belőle a tervezők. Bevallom én sokáig nem szerettem. Nekem a cső a 6L6-tól indult, különösen, a mélytartományt tekintve, és valahol a 300B-nál állt meg. Nemcsak a formájuk miatt, hanem mert a robusztusabb, csőszerűbb megjelenésüket valamiért a hangjukra is kivetítettem. (Tipikus hifista betegség. Amikor az embernek kiélesedik a füle, automatikusan megpróbálja visszacsatolni az élményt és elkezdi hinni, hogy a szeme megerősíti, de legalább alátámasztja, amit hall) Ebben persze sok a féligazság, a 300 B-k között elég sok vékonyan szólal meg, a 6L6-nak pedig mostoha sors jutott: a magánzó DIY-ek nagyon sok rossz, puha és bántóan zavarosan szóló erősítőt csináltak belőle.)

Nekem nem elég a szó

Az OTO sztorihoz egy kicsit vissza kell mennünk az időben, de mivel két cikkel arréb már jártunk a múltban, gondolom othonos már a féregjárat. Szóval, amikor Qvortrup - akkor még Kondoval - nekiállt, hogy megtervezze a note termékskálát, a legfontosabbnak a stabil alapokat tartotta. A gondolat önmagát igazolja, csak erős és biztos alapokra lehet építekezni. Egyértelmű: aki a legolcsóbb erősítőben csalódik, az miért venne később másikat? A termékskála aljára nagyon erős produktumot kell letenni, mert valószínűleg abból fogják a legtöbbet eladni, az fogja vinni a cég hírét, amolyan előretolt helyőrségként jut el a nappalikba. A másik nagyon fontos a termékskála másik vége, a zászlóshajó, amely megtestesíti a tervezők tudásának legjavát. Az egyik végán az OTO, a másikon az Ongaku. Ma már mindkettő legenda, az idő igazolta, hogy kizárólag ennek a mentalitásnak van igazi létjogosultsága a high-endben. És éppen ezért több az OTO, mint belépőszint. (Nem is értem, Qvortrup miért nem nevezte át, és adja kétszer ennyiért) Ezt a kijelentést megtámogatandó, idéznék is, hogy ne csak egyedül vállaljam a kijelentés ódiumát: "Nyílvánvaló, hogy az OTO SE nem szól úgy, mint az Ongaku, de az OTO SE hangzásvilága sokkal közelebb áll az Ongakuhoz, mint egy esetleg nála tízszer drágább másik készüléké" - made by Csontos István. Van pár olyan ismerősöm, akinek elérhetőek a felső kategória erősítői is, vagy már el is érték. Ha őket kérdezem, nekik is volt OTO-juk, sőt - kapaszkodjanak meg -, most is van, a legtöbben nagyon szeretik. Ilyenkor persze az ember viszaolvas. Mi???? Az, akinek Neirója van otthon, az OTO-t hallgat? Itt valami súlyos félreértés van, vagy megzakkant a szöveg írója, vagy hazudik, esetleg nem ért hozzá. Mindenkit megnyugatnék, semmi bajom, nem vettem rossz helyen a banánt, és nem ittam eggyel több sört sem. A helyzet az, amit egy példával mutatnék be.

Amíg a Neiro egy luxusprosti, a plakáton látott bombanő, a démon, aki tökéletes testéért és az ágyban nyújtott teljesítményéért lenyitható tetejű, tűzpiros sportkocsit, drága ékszereket és nercbundát akar, addig az OTO a csendes feleség, aki jól főz és mosolyogva vár haza. Nincs nagy melle és nem élvezünk rajta fél óráig rángatózva, de a hétköznapokban a legjobb társ. Azt adja, amit vállal: az egyszerű külső mögött érző szív lakozik. Ugyanis a Neiro nem fog jól szólni, ha nincs tökéletesen kiszolgálva. A tökéletes nő a panel előtt elhúzza a száját és annyi a beígért pásztorórának. Az OTO-t viszont az ember - pardon - ledönti a földre, ad neki egy rendes kábelt és gyakorlatilag mindegy, milyen lemezeink vannak, meg fog szólalni, és ha nem dobják le az atomot, elmegy tíz évig, lehet nyúzni. A jó házasság titka a kitartás. A Neiro szintre, ha az ember eljut, akkor tudnia kell, hogy bevállalta Marilyn Monroe-t, meg a vele járó hisztiket is. Semmi sem lesz jó. Az eddig tökéletesnek hitt lemezeinket ki kell dobni, mert pocsék rajtuk az előadás, a kábeleinket el kell cserélni vagyonokért ezüstre, a beállításban egy cm-rel arrébb klasszisokat javul a hangja, stb. A Neiró egy rendkívül éles nagyító, amelyen minden átjön, az is, hogy a hegedűsnek folyik az orra és egész előadás alatt azt szívja, hogy ne csöppenjen rá a matéria a Stradivárira. Az OTO viszont egy hullám, ami a hátára veszi az embert és viszi, viszi, amíg utazni akar. Ezért van az, hogy eljönnek a hifista népek a show-kra, leülnek a legnagyobb rendszerek elé és azzal állnak fel, hogy nem jó, otthon jobb. Na igen, ha az ember eljut a mennybe, akkor onnan egy dolog látható tökéletesen: hogy milyen a pokol. Azzal számolni kell, hogy azokon a szinteken sajnos a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni, mert nem lesz kielégítő az eredmény. Igaz, hogy Monroe, ha ránknéz a csábos tekintetével és lassan beveszi az ujját a szájába, mindenki elspricceli magát, de csak és kizárólag akkor fogja ezt a szivességet megtenni, ha jó kedve van a 10 rongyos pezsgőtől. Ezzel szemben az asszony mindig ott van; khm, hogy is fogalmazzak: kézközelben. Egyszóval azt ne várjuk, hogy a szint 1-en tanyázó OTO rányitja a kaput a zenére, de vele már beléphetünk a függöny mögé, hogy lássuk a zenekart, hogyan hangol az árokban. És ez nem kevés. Leginkább azoknak ajánlhatom, akik már nem nagyon kutatgatnak zenék után, mint mondjuk én, megvan és már kiforrott az ízlésük. Az OTO be fogja húzni őket, és a lemezeiket sokáig gondtalanul tudják hallgatni, arról nem beszélve, hogy tökéletesen megismerik, mert van rá idejük. Az OTO hagy időt, hogy szemlélődjünk.

Csak az elég, hogyha választhatok

A végére még egy anekdota. Qvortrup jelenleg 20 esztendős lánya (!!!) is részt vesz az Audio Note életében, lévén az Audio Note élete szinte teljesen megegyezik Qvortrup életével. Emily jelenleg OTO-t hallgat, mert a papa pontosan tudja, hol érdemes elkezdeni, és azt is, hogy a high-end egy tanulási folyamat. Ennek eredőjeképpen az Ember, Aki A Legnagyobb Választékkal rendelkezik a Note termékeket illetően, nem egy Gaku On-nal indít, pedig nyilván megtehetné, hanem egy OTO-val. Persze azért könnyebb a helyzete, mert mindössze egy szobát kell arrébb sétálnia, hogy megtalálja a világ egyik legismertebb high-end brandjénak legjobb termékeit, de a jelenség több, mint érdekes. A többit az olvasó fantáziájára bízom.

*A hétvégén a Központi Szabó Ervin könyvtárba ballagtam a Krúdy Gyula utcán, ahová elköltözöt a csarnok elől a fejpántos ősmagyar irredenta csávó meg a boltja. A sok second hand Wass Albert kötet meg a "sün" feliratú jelvények között az utcára ki volt téve egy rongyos papírdobozban pár lemez is. Átfutottam a sok ruszki nyomatot és a Koós Károly örökzöldek közül kiemeltem apám egyik kedvenc lemezét, az első Zoránt. 200 Ft volt, és sokkal jobb állapotban van, mint az apámé, amelyről egy szétnyitható, piros színű lemezjátszóval tulajdonképpen lehallgatott minden hangot. Meghallgattam, és asszem most már harmincon túl értem, apám miért kedvelte annyira. "Akiket én szeretek, egészen egyszerű emberek..."