A Funk látszólag azok közé az angol gyártók közé tartozik, akik inkább hobbiból foglalkoznak az egész lemezjátszó mizériával, mintsem jól megfontolt üzleti szándékból.

Kisszériás termékek, szinte nulla marketing, egyedi megvalósítások – és nagyon jó ötletek jellemzik a működésüket. Nem véletlen, hogy mottóként a legkreatívabb analog cég-et jelölték meg maguk számára, The Most Creative Analogue Company - hirdeti a honlap. Meggazdagodni biztos nem fognak belőle, de az elhivatottságuk elég ahhoz, hogy életben tartsa az innovációt, amely nagyjából két évente jelentkezik valami újítással, esetenként a régi dolgaikat tervezik át. Erre mondhatnánk azt, hogy tipikusan underground, ha nem tudnánk, hogy az egész lemezjátszó biznisz, úgy ahogy van, totálisan underground(ba szorult).

A kör közepén

A Funk egyébként a tisztes középkategóriába pozícionálja a termékeit. A legnagyobb hírnevet a kiegészítőivel, egy speciális anyagból készült lemezjátszó tányérral (Achroplat) és annak vékonyított verziójával (Achromat) szerezte, amelyekkel a már meglévő lemezjátszónkat (többnyire a Rega tulajdonosokra gondolva) tuningolhatjuk fel. Van egyébként komplett Linn és Technics kiegészítő csomagjuk is, akit érdekel, itt megtalálhatja a részleteket. És persze ott van a Vector 3 névre hallgató, furcsa kinézetű futómű is, amelyhez terveztek egy Rega bázisú, de a saját elképzeléseik szerint teljesen újragondolt kart is. Erről olvasni egyébként a legtöbb jót, bár én a Vectort elég jól ismerem közelről, lévén az egyik barátom évek óta a Vectoron hallgatja szépen gyarapodó gyűjteményének darabjait, túl vagyunk már a századik lemezoldalon is.

Talmi csillogás

Pár éve léptek egyet feljebb és Saffire II néven (a legendás Pink Triangle évfordulójára) készítettek egy igazi különlegességet, a cég „legnagyobb” lemezjátszóját, ami tulajdonképpen a Vector akrill verziója, kiegészítve egy külső tápegységgel, illetve tovább finomítva, hangolva a Vectorban alkalmazott technológiát. Mind a Vectort, mind a Saffire-t a saját karjukkal árulják, amelynek nincs neve, csak egy sorozatszáma, jelenleg FXR3, az FXRII-t váltva, mindkettő Rega bázisra épül egyébként.

Ezekről a karokról is olvashatunk sok szépet és jót, többnyire a német hifi sajtóban, ugyanis a Funk valamiért ott lett a legsikeresebb – legalábbis a honlap állítása szerint. (Még azt is írják, igazán hízelegve, hogy a német piac a legnagyobb analóg piac, ebben azért én nem vagyok annyira biztos, de egyelőre higgyük el nekik). A kar azonban nemcsak a németeknek tetszett, a HIFI+-ban is szemlézték. Alan Sircom egészen odáig merészkedett, hogy azoknak ajánlotta a FXRII-őt, akik kizárólag a pick up és a karkábel hangját szeretnék élvezni. Ezzel szerintem nagyjából mindannyian így vagyunk, én mondjuk azzal a kiegészítéssel, hogy leginkább a lemezen lévő muzsikát szeretném élvezni, de érteni vélem, mit akart ezzel a HIFI+ mondani.

Tisztaság fél egészség

A Funk hangzásbeli erőssége mindig is a neutralitás volt, vagyis ők is azon az úton haladtak, amely a zenei reprodukció során fellépő torzításokat szeretné eliminálni, így kerülve közelebb a részletgazdag, tiszta és hiteles hangminőséghez. Külsőleg a Funk termékei szerintem szépek is, persze kell hozzájuk némi előítélet mentesség, miután manapság a legtöbb komoly lemezjátszó nagy tömegű sasszin nyugszik, hatalmas motorral, amely dögnehéz tányért forgat. Ezekhez a vasakhoz képest a Vector könnyűsúlyúnak tűnhet, bár korántsem az. Technikailag egyébként tényleg kreatívak, és igen sokat tettek annak érdekében, hogy az analóg lemezjátszásban az ún. „jó” hangzást egy kicsit jobban megértsük.

Ők voltak azok, akik a forgó tömeg elvére alapozva igyekeztek egyetlen mozgó  pont köré szervezni a lejátszást, ebből kifolyóan olyan furcsa a Vector sasszija, amilyen, nem kizárólag a dizájn miatt. A meghajtásban mindössze három ponton érintkezik a szíj a tányérral, amely nagyon hasonló anyagsűrűségű, mint maga a vinyl lemez, ezzel a nem kívánatos rezgéseket és az ilyenkor fellépő rezonanciát csökkentették hatékonyan, azon túl, hogy a motor sem rángatja annyira a tányért. Lábak helyett műanyag golyókon áll, amelyet Kinetic Cradle-nak hívnak és szintén a rezonanciát csökkenti. További számtalan finomság rejtőzik még a Vectorban az említetteken túl is, ennek kifejtése külön posztot érdemelne, egyszer remélem lesz ilyen is.  

Lapok az angol hifi történelemből

Legújabban a Funk úgy döntött, hogy készítenek egy belépőszintű lemezjátszót, amely első lépésként szolgálhat azoknak, akik nem akarnak egy Vectorba, vagy egy Saffire-ba beruházni. Gondolom a Rega által évtizede birtokolt vagy bitorolt piaci szegmenst szerették volna megcélozni, amolyan belépőszintnek szánva, de kicsit mégis több tudással felvértezve – mindez meg is látszik az árán. (Nagyjából 1100 Fontsterlinget kell érte leszurkolnunk) A hivatalos site-on egyelőre semmi bővebb infó nincs róla, én is csak a céltalan szörfölgetés közben bukkantam rá. Névadáskor nem voltak túl szerények, így lett Little Super Deck-re keresztelve.

A Funknak mindig is kétségtelenül az egyedi és azonnal felismerhető megjelenés volt az erőssége, a már említett sajátos innováción túl. A Funk egyébként nem új név a szakmában, Arthur Khoubesserian és társa, Neal Jackson több, mint harminc éve tervez lemezjátszókat. Éppen 33 és egyharmad évvel az első "mű" után, írják, alkották meg a Kicsi Szupi Lemezjátszót, amely eredetileg üvegtányérral kerül forgalomba, de tetszés szerint lecserélhetjük – mondjuk a Funk saját Achroplatjára. A Super Deck amúgy egy komplett rendszer, karral együtt kapjuk, ami azért az árát tekintve erősen versenyképes alternatíva a kategóriatársaihoz képest. Megjegyzem, egyik igazi előnye, hogy nem kell rakosgatni a szíjat, ha sebességet akarunk váltani.

A történet folytatódik

A Super Deck láthatóan szakított a Vector féle amőba formával, kb úgy néz ki, mint egy feltuningolt Rega, ráadásul szögletes, ami tekintve az eddigi múltat a Funknál, felér egy kisebb forradalommal. Ha már a múlt előkerült, említsük meg, hogy a Funk Firm nem a földből bújt elő, 1979-ben alapította Neal Jackson és Arthur Khoubesserian Londonban. A Rózsaszín Háromszög az alapítókra utal, ugyanis rózsaszín háromszöggel jelölték a nácik haláltáboraikban a homoszexuálisokat. A két tervező ezzel azt akarta az audiofil közönség tudtára hozni, hogy mindketten melegek. Érdekes, hogy nekem erről, mármint a rózsaszín háromszögről, az első asszociációm a női nemiszerv - így érnek körbe a szimbólumok. A Pink Triangle első szériája PT1 néven (1979-től 1985-ig gyártották) igazi sikertörténet volt, amellett, hogy a hifi sajtó imádta, reális kihívója volt a kor igazi ászának, a Linn LP12-nek, noha az értékesítési versenyben egyértelműen a Linn nyert.

A fejlesztés eredménye: csőd

A Pink már akkor is az innovációt tartotta fontosnak, lásd az akrill lemeztányért és a többi egyedi műszaki megoldást (például az akkus szinkron motort). Végül persze az innováció lett a veszte is, az analóg világ visszaszorulása után terveztek jó pár digitális terméket is, többek között DAC-ot, illetve a Cambridge Audio CD4 SE-t is, de a fejlesztéshez felhasznált pénzt az eladások nem tudták ellensúlyozni, így 2003-ban végleg feladták. A Pink nem hazudtolta meg a helyet ahol született, a PT1 sasszija alatt igazi kékvérű angol szív dobogott, szerethető, zenei és hosszan hallgatható produktum volt.

Mint futómű igen jól szolgált, előszeretettel tuningolták, javítgatták, mindenféle kart ráerőltettek, de így is működött. Itthon ma is nagy a reputációja, lévén igen jó állapotú használt darabokba futhatunk bele olyan áron, amiért nem nagyon kapunk akár csak hasonlót is – bár én mindenkinek az új TT1-et szoktam javasolni, amin lehet csodálkozni, de erre azt tudom mondani, hogy először hallgassák meg, aztán döntsenek. (A helyzet az, hogy a Pink-nek mai füllel kicsit már „régi” hangja van, azaz elég sokat megmutat a zenéből, de nem elég feszes és főként nem elég lendületes, noha vannak tulajdonságai, amelyeket ki lehet aknázni, kérdés, hogy megéri-e szenvedni egy 30 éves lemezjátszóval? Továbbá az, ha csináltak helyette egy újat, miért nem inkább azt választjuk?)

A jelen

Szóval most a legújabb kihívásoknak megfelelve itt van nekünk ez a Kicsi Szupi Lemezjátszó, szerintem jól néz ki, egyszer azért meg kéne hallgatni is – bár nem hinném, hogy csalódást okozna. 1979 már elég rég volt, én akkor mindössze egy éves voltam, szóval a fiataloknak azt mondhatom, hiába az egyszerű külső, van itt ötlet, és ami a legfontosabb: tapasztalat is bőven.