A minimál győzelme - Pointe Sima 20

Pointe-07.jpgA valaha volt egyik legolcsóbb csöves néperősítő reinkarnálódott. Amikor a hifi még jól menő biznisznek számított és tucatnyi kereskedői ún. "nyílt nap" közül lehetett választani, én akkor találkoztam először a papundekli doboz dizájnba rejtett apró integrálttal. Valószínűleg senki nem mondta volna meg, hogy ekkora sikere lesz, és azt sem, hogy egy alapjában véve totálisan ismeretlen márka, amelynek első termékeként jött létre, két évtized múlva erre az erősítőre alapozva léphet tovább. 

21 hosszú év

Pointe-01.jpgSzóval. Eleve önmagáért beszél az, ha valami 20 évig kitart egy olyan piacon, ahol a newcomerekből van a legtöbb, átlag három évenként újabb zenelejátszó formátumot találnak ki, ami viszi magával az iparágat, egy olyan bizniszben, ahol sikereket elérni, egyáltalán talpon maradni igen nagy kihívás; hol a kínai tömegtermelés szántja fel a piacot, hol az ultra olcsó chippes erősítők hintik be sóval.

A kis, gyakran egyszemélyes manufaktúrák egyedül a hírükkel és a minőségükkel tudnak bármit is elérni. Nem baj, ha újítók, mint Metrum Acoustics, vagy egyediek, mint a Kimura, esetleg mindkettő, mint a Funk Firm. A portfólio nem fedhet le sok terméket, mert ha elindul a felívelés, nem tudják leszolgáltatni. És még ezernyi kereskedelmi, gazdasági összefüggésre is figyelemmel kell lenni, ami ennek a cikknek nem tud lenni és nem is lehet a célja.

Muzikális cipősdoboz

Pointe-04.jpgA Pointe pont 21 évvel ezelőtt találta ki, hogy kellene egy igen olcsó, viszont teljes értékű csöves erősítő, amely sok hifistához zenebaráthoz eljuttatná a csövesek jellemzően zenei hangját. Megcsinálták. A kétgombos papundekli dobozra hajazó dizájnnal a Sima a legolcsóbb csöves integrált lett, ellenben több, mint vállalható hangzást nyújtott. A Pointe beírta magát a kis magyar hifitörténelembe, és ha nem is bolygatta fel a hifi egyre durvábban hullámzó tengerét, letett az asztalra ezt-azt. A Simát 1994 és 2010 között gyártották, ez alatt az idő alatt volt ideje fejlődni, jellemzően az egyik pénztárcakímélő best buy megoldás volt a kevés büdzséből gazdálkodó magyar audiofilnek. Az SE verzió nem lett túl sikeres, de a Push Pull Sima megállíthatatlanul terjedt, és igen hamar branddé érett; mondjuk úgy, hogy az olcsósága volt a legnagyobb bűne. A Pointe-ot a Sima csinálta meg, a Sima sikere kellett ahhoz, hogy többi termékbe belevágjanak. A kis erősítő tizenhat évig volt talpon, de pár éve végleg nyugdíjba küldték. Az idő szavára hallgatva tovább kellett lépni és a Pointe mert nagyot álmodni, amihez éppen kapóra jött az évforduló.

Hangszobrászat

Ma már a hifisták is szeretnének kúlnak látszani, megfertőzte őket a dizájn. Nem csak a hang számít, mint korábban, hanem a kinézet is. Az erősítő, hangfal legyen a lakás dísze, minimum elvárás a szálcsiszolt és eloxált alumínium, a zongoralakk, a nemesfa. Mi több: a hifisták egyre kényelmesebbek, zenehallgató ember ma már moziban ül otthon is, nem akar felállni a fotelből – lévén nem lemezt hallgat, hanem a végtelenített zenefolyamban, file-ok között kattingat, tehát kell neki egy távirányító. Ortodox hifistaként engem mindezek hiánya nem különösebben izgat, sőt a papundekli doboz forma sem zavar, ránézek és azt mondom, minimal, majd nyúlok a hangerő gomb felé. Adott esetben számonként szoktam cd-t, vagy lemezt cserélni, de belátom, hogy haladni kell a korral.

Tartalomhoz a forma

Pointe-10.jpgA Sima (20 vagy viccesen 2.0) már ízig-vérig huszonegyedik századi erősítő, a tervezése során szinte mindenre kínos precizitással figyeltek, ami jó, mert egy brandnak leginkább az kell, hogy minél többen megismerjék, amihez viszont az kell, hogy megfeleljen a kor támasztotta kihívásoknak és igényeknek.

Szeretem, amikor valami tudatos, és nem a legendát építi, meg sejtelmes körülíró mondatokba burkolózik, esetleg mélyen hallgat, hiszen a hifiben pont ugyanolyan termékek vannak, mint másutt, és nagyon hasonlóan is készülnek. Igen, és ki is számolják, hogy mikortól lesz nyereséges. Ez így természetes. Úgy gondolom, hogy a Pointe még ma is hiánypótló termék, de már nem csak a hangzásban, hanem a dizájnban is felzárkózott a piaci követelményekhez, ehhez képest példaértékűen szerények: magukat anakronisztikus manufaktúrának titulálják a saját blogukon, sehol az értelmetlen és semmit sem jelentő – többségükben fizetett reklámért adott – plecsniket hajszoló ultramarketing.

Azóta tátongó lyuk

Pointe-06.jpgAzt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a Pointe a hazai audiofíliában tátongó lyukat tölt be, hiszen azóta sem készülnek ebben az ársávban hasonló kvalitású integrált csöves erősítők, pláne nem egy félig magyar brandben. (Ez persze a hazai hifi gyengéje is, hogy 20 év alatt itthon szinte semmit nem változott, és mára tulajdonképpen ki lehet jelenteni: halott, megállt az egész. A Sima nem is csak a hazai piacon akar babérokra törni) Szóval, addig oké, hogy a csajnak esze is van, meg jól is néz ki, de mit tud az ágyban?

Az EL 84-es csövekkel ugyanaz a helyzet, mint a többivel. Lehet belőlük sokféle hangzást kihozni. A kifejezetten meleg hangú cső a Sima 20-ban tiszta, egyenes, gyors, szikár. A NOS Tungsram csövek hangja ismerősen száraz, sehol semmi torzítás, semmi felrakódás, nagyon jó középsávval és artikulált énekhanggal, remek részletekkel. Ezekhez képest sajnos mindegyik hasonló kvalitású tranzisztoros megoldás színtelen és távolságtartó. Nem rég panaszolta az egyik ismerősöm, hogy azért nem hallgat tranzisztoros elektronikát, mert ugyan bőven kraftosabbak, mint a csövesek, de azokon nem „sír” a hegedű. Hát itt sír, sőt a nagybőgő is, ha úgy húzzák. Apropó kraft. A Sima nem egy erőmű, EL 84-ből lehetetlen kihozni tizenpár wattnál többet, kb félhangerőn a leglineárisabbak, ezért a csöveseknek nem áll jól, ha szénné hajtják őket, a bensőséges zenehallgatáshoz mérten 3 és 8 watt között a legjobbak. És persze nem egy 83 dB-s hangfal az ideális partner hozzájuk. Ha viszont kellően barátságos a hangfal és impedanciában is sikerül illeszteni, akkor egy remek, bővérű, lendületes és főként színes hangzást tudunk elérni, ahol az EL84-ek megmutathatják, miért szavasznak nagyon sokan a csövekre, ha zenét akarnak hallgatni.  

Bensőséges zenehallgatás

Pointe-08.jpgMert igen, a csöveknek: egyrészt van szíve, képesek megérinteni a lejátszott zenén keresztül a hallgatójukat, és nem olyan hűvösen távolságtartóak, mint a tranyósok általában. Másrészt meg nem húzzák el az ember fülét, azaz nem akarmak mindenáron az előtérbe nyomulni, hagyják érvényesülni a zenét. Nem rajzolnak színpadot, nem csinálnak semmi ilyesmit, sőt például transzba sem lehet esni a hangjuktól, de ez szerintem kifejezetten előnyükre válik. Ezek a végcsövek nem a leganalitikusabbak, lévén itt pentódák dolgoznak és nem triódák, éppen ezért hiányzik belőle a nagyító effektus, viszont kellően pasztelesek, és például nem pedánsak, akár egy karótnyelt pedellus, szóval a Jazz at the pawnshop nem lesz a kedvenc lemezünk, a normálisan felvett anyagokon viszont sokat megmutat, finom részleteibe bele lehet szeretni.

Mondhatnám, hogy "élvezetesen tolmácsolja" a zenét, csak hogy a hifiblikkfang dumából is durrantsak egy petárdát. De sokkal nagyobb erénye a lendülete, a húzása. Ez a hangzás nem a leültető, elomló és kissé geil EL 84, amire annyi példát tudnék kapásból mondani, hanem a pörgős, meginduló típus, ami egy szimfóniába sem fullad bele, sőt, a klasszikus zenét imádja, egészen kinyílik a hangja, ha megadjuk neki, amit kér. A másik nagy kedvence a basszusnehéz elektronika, amit egyáltalán nem gondoltam volna, hiszen a saját végfokom basszusára nagyon büszke vagyok, illetve hát arra, amit az egyébként nem túl jó akusztikájú nappalimban képes művelni.

A hifi nem versenyló

Pointe-09.jpgMit lehetne mellé tenni, hogy érzékeltessem, mi közül lehet vagy kell választani? A büdzsé tekintetében a felső középkategóriába tartozik, tehát mindenképpen meg kell kötni pár kompromisszumot, már ami a versenytársakat illeti. Én azt mondom, hogy a régi Sima erényei közül sikerült átemelni a megfizethetőséget, ami ha nem is néperősítői státuszra tör, de képes a hangminőséget maximalizálni. Tetszik, nem tetszik, a Sima 20 a csövesek között kifejezetten olcsónak számít. Ennyiért ma már az audiofil kategóriába éppen, hogy csak bekukucskálhatunk. Ehhez képest a Sima 20 többet vállal, mint a nagy többség. Letisztult, kellően dinamikus és nem esik szét magasra-mélyre-középre a hangja, az egyik olyan jellemző, amiért általában többet szoktak kérni. Nem hivalkodó, első ránézésre még azt sem lehet kitalálni róla, hogy csöveket rejt a háza. A hangja nem ködös, mint a hasonló kategóriájú csöveseknek, ami egyébkén egyértelműen a gyenge kimenő trafók hibája szokott lenni, éppen ellenkezőleg nyílt, tiszta, helyes hangszínekkel - és ez a másik olyan jellemző, ami a hangminőségét elemeli a többiektől.

A Sima 20 meg tudja fogni, le tudja kötni a hallgató figyelmét, és ez a zeneiség egyik legnagyobb fokmérője, mindezt egy bensőséges, de lendületes hangzással, ami az egyik legnagyobb előnye. (És mint a phononál kiderült, ez lehetne a védjegy a hangzásukban) Mint minden normális erősítő esetében a körítésre oda kell figyelni, fontos, hogy a teljesítményét ki lehessen aknázni. Ha viszont a kellő társak megvannak, a Sima "simán" hozza a jó csövesekre jellemző erősítők nyugodtságát, transzparenciáját és az EL84-ekre oly' jellemző zeneiséget. Hogy ez mennyivel több vagy kevesebb, mint húsz éve volt? A következő cikkből kiderül. (Lévén van nálam egy Sima MKII is, csak, hogy azt is megállapíthassam, mennyit fejlődött, változott az erősítő két évtized alatt. És ami itt még csak bevezető volt, ott már a főtéma lesz).