Hangfalat soha nem tesztelek otthon, pedig felajánlás volt jó pár. Nagyon ritkán teszek csak kivételt, a sajátomat leszámítva talán ez az első alkalom.

Ennek nagyobbrészt praktikus okai vannak, ugyanis nem férek el. Az E-ket nem tudom hova tenni, egy kis méretű lakásban élek, elképesztő zsúfoltságban 52 négyzetméteren több ezer lemezzel, egy fél könyvtárral és egy gyerekkel, meg egy rakás cuccal, amire semmi szükségem, de valamiért mégsem válok meg tőlük. Most mégis változtattam az önmagamra mért szabályon és engedtem a kíváncsiságnak. Mivel a címben már lelőttem a poént, látható, hogy még csak nem is egy szúúúper és méregdrága high-end hangfalról van szó, hanem egy mezei szélessávúról, ami boltban 220 ezer tokkal-vonóval, azaz kb az audiofil kategória alja.

Régi és nem múló szerelem nálam a szélessávú hangzás, még akkor is, ha nem túl gyakran lehet olvasni itt a blogon erről, és nincs is otthon még két komolyabb hangfal, ami ilyen elven működne. Igaz, azt is be kell vallanom, hogy a szerelem inkább csak a múltnak szól, mert hogy időközben kinőttem, vagy inkább elfejlődtem a szélessávúaktól és tök elégedett vagyok az E-kel, amelyeknek szintén megvannak a maguk hátulütői, de illenek a rendszerbe, és szeretem a hangjukat.

A második rendszer nálam nem játszik, lásd fent a helyhiányt. Én meg nem vagyok az a hifista, aki próbálgatja a dolgokat, ha megtaláltam amit keresek, akkor onnan nehezen mozdulok. És innen nekem már csak oldalra lehetne lépni. Amióta az árak megemelkedtek a Note-nál, látókörön kívülre esett minden márkán belül. Apró upgragedeket tudok csak megengedni magamnak, mint a csövek cseréje, vagy eggyel jobb hálózati kábel, ilyesmi.

Hogy ez baj-e? Már miért lenne az? Nekem nem, én nem szenvedek az állandó továbblépés kényszerében, a cucc csak eszköz és nem cél. Mondhatnám kissé pökhendien, hogy a hifista énemet is kinőttem és/vagy elfejlődtem, úgy tűnik, hogy lassan a lemezgyűjtő énemet is levetem, mint kigyó a bőrét. (Van már elég, ami még jön, az meg valóban kell. Óóh hát oda lett a szenvedély – egy gonddal kevesebb. Negyven fölött az ilyesmi miatt nem aggódik az ember, sőt örül neki. Van annyi minden más, ami miatt fájhat a feje.)

Amikor felmerült, hogy írok a dobozokról – én kértem el őket, nem volt semmi presszió –, az OZ audióban Gábor – a cég tulajdonosa Ozoray Gábor, innen a név is – finoman a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen írjam bele a cikkbe, hogy az Ő célja nem annyira a „szokásos” hifi kereskedelem, vagyis hogy különböző audiofil készülékeket adjon el, és nem is a hifista réteget célozza meg, hanem azokat akik úgymond „hétköznapi” zenehallgatókat, akiket nem érdekel a hobbi úgy igazán, viszont vannak olyan „igényesek”, hogy képesek rászánni a zenehallgatási eszközeikre egy közepes összeget, amennyiért egy semleges és könnyen használható rendszert kapjanak, ami azért meglépi a belépő szintet - és élvezetet nyújt. Fú, ez jó hosszú mondat volt. 

Amellett, hogy az elképzelés jó és maximálisan támogatom, őszintén szólva nem nagyon hiszek benne. Ennek nagyon sok oka van, azon túl, hogy idealista és naiv, bár valahol természetes elképzelés az embereket racionálisan döntő lényeknek tartani, de sajnos ők fogyasztók. Erre vannak kondicionálva és ehhez – mint látjuk –, bármi áron ragaszkodnak, még akkor is – sőt, éppen annak ellenére –, hogy azonnal letagadják a „vádat”, hogy azok lennének.

Jellemző, hogy akiknek olcsó és rosszul szóló rendszere van, az többnyire úgy kezdi, hogy ő nem szeretne sokat költeni, mert nem fogja kihasználni, majd előveszi a telefonját, ami bőven 200 ezer forint fölött van.

A magyar hifis társadalom sajnos semmilyen szinten nem tart ott, hogy a tudatos fogyasztás akárcsak a jeleit mutatná, sőt éppen ellenkezőleg: a nagybetűs AKCIÓK és a különböző reklámok, szólamok, semmit sem jelentő „tesztek” fogjai. Legutóbb éppen István – aki egyébként szerintem a par excelence kereskedő – újságolta, hogy felveszi a kínálatába Pro-Ject lemezjátszókat, mert hogy mindenki abban a sávban keres lemezjátszót.

Na most azt minden közepesen fejlett hifista tudja, hogy a Pro-Jectek azon kívül, hogy szólnak, semmire nem jók, és kis befektetéssel már sokkal jobb cuccod lehet – nem beszélve arról, hogy a hasonló árú digitális messze előzi őket. Ez ugye ideáltipikus példája a fogyasztásnak, ami az igényesség álcájába burkolózik.

Pedig csak szimpla divathóbort. Az online sajtónak köszönhetően sikerült trendivé tenni a vinileket, ahogy annyi minden mást is, a pho levest, vagy éppen a sok "kézműves" vicket-vackot, sört, hamburgert, lengéscsillapítót. Ha sokat nyomják, még a teljesen értelmetlen és elavult kazettákat is sikerül majd újra a köztudatba hozni – pedig az aztán tényleg nem a hangminőségről szól, ráadásul nincs is hozzájuk könnyen elérhető lejátszó.

Az Audio Nirvana tulajdonképpen egy amerikai székhelyű cég, aki nyilván Kínában gyártatja a saját fejlesztésű hangszóróit. A céget egy tipikus DIY hifista viszi, gondolom ezért ilyen őskövület a honlapja, ebből következően a marketingjük nulla, akárcsak a megjelenésük, ami egy darab matrica a mágnes hátára ragasztva. Egy ideje gyártanak, vagy inkább építenek csöves erősítőket is, de a fő profil a hangszóró.

A Nirvanának elég jó az ismertsége és a hírneve is, ami ahhoz képest, hogy úgy 45 éve stabilan a piacon vannak, nem is meglepő. Számtalan különböző márka építkezik belőlük, az Open Baffle vonalon pedig kifejezetten erősek. Akik szeretik, elsősorban tisztaságát, dinamikáját és a semlegességét emlegetik, mint erősségét, ami ugyan lehetne egy szélessávú előny is, de itt mindez egy koherens és zenei megszólalással párosul. A hangszórók többnyire 95 decibel vagy afölötti érzékenységgel rendelkeznek, azaz semmilyen gondot nem okoz nekik a néhány wattos erősítés. A membránok sima impregnált papírból vannak, semmi banánrost, speckó műanyag vagy éppen alumínium. Az áruk teljesen baráti, nincsenek túlárazva, mint annyi minden a high-endben.

A dobozok a gyári ajánlás alapján készültek, bass reflex rendszerűek, enyhe belső csillapítással. A belső kábel Belden 9497. Én a kisebbik dobozra voltam kíváncsi, pontosabban arra, hogy ennyi pénzből egy ilyen minőségű hangszóró mennyire tudja kiszolgálni a rendszert. Sokan hiszik, hogy a szélessávúak mindenre megoldások, mindenre jók. Ezt én nem tudom alátámasztani a saját tapasztalataim alapján.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy szintig nagyon jól lehet velük demonstrálni, hogy mennyit számít a váltó és az alkatrészek elhagyása, és azt is, hogy a fázishelyes megszólalás nagyon sokat hoz a tonalitásban. Nem felejtem el azt az igen régi élményemet, amikor egy vonósnégyest élőben hallgatva magamban megállapítottam, hogy ez otthon is hasonlóan hangszínhelyes – pedig az a rendszer egy igen olcsó chippes erősítőből és egy közepesen jó szélessávúból állt. Sokáig el is voltam vele.

Aztán persze nyílnak új világok, tájékozódik az ember és rájön, hogy a sok nyilvánvaló előny mellett akadnak azért hátrányok is. A vékony basszus, a távolságtartás és a nagy hangtömegek komoly nehézségeket okoznak a szélessávúaknak. Ugyanakkor a high-end ott is high-end, egy komolyabb erősítővel ugyanúgy meg kell találni az összhangot – szép és a hifiben elterjedt szóval – a szinergiát, mint mindenütt másutt. A szélessáv ugyanakkor irányított - és mint a bulldogok, egyemberes kivitelűek, azaz a sweet potból – vagy magyarul a sztereó székből – szólnak igazán jól.

A hiányosságaikat mindenféle módszerrel próbálják eliminálni, csökkenteni, kiegyenlíteni. Van itt minden a szuper tweetertől – ami a köztudattal ellentétben, a basszust javítja és nem a magasfrekvenciát – az aktív és passzív mélysugárzóig.

A DIY-ben a doboz mérete az első, inkább átlag a szekrénnyi tölcséres, mint kivétel. Én ilyen tekintetben nem vagyok válogatós, de eddig a puritán vonal fogott meg igazán, ahol nincsenek „rásegítő” módszerek, max egy kicsi frekvencia korrekció.

Őszintén szólva azzal nem számoltam, hogy a Nirvana akárcsak megközelíti az E képességeit, de azt is tudtam, hogy lesz olyan paraméter, amiben jobb lesz. Nincs ebben semmi meglepő – talán nem árulok el titkot, ha bevallom, hogy kipróbáltam már egyszer-kétszer a Vindicatort pár szélessávúval. És nem jártam szerencsével. Egyrészt nem tudta meghajtani a kellő módon, a zaj szintje mindig magasabb volt a kelleténél, másrészt komorrá, zárttá vált a hangzás, amolyan morózus vénemberré. Elszállt az élet, az öröm, és a hang lapos lett, élettelen, noha közelebb jött.

Volt egyfajta függönyeffektus, de a függöny mögött mégis homályosabb volt minden, mint előtte. Az E nagyon másként rakta össze, vagy inkább tálalta ugyanazt. Hiába, hogy a szólamok a szélessáv esetében is egyben voltak, és még lendület is volt, de hiányzott a hangzásból mindaz, ami élővé teszi, amiért élvezetes volt hallgatni. Nagyon sok olyan lemez átesett a rostán, amit előtte nem kevés élvezettel vegyes csodálkozással hallgattam. Szóltak, de nem érintettek meg. Unatkozó zenészek haknija, ahol a közönség sem figyel.

Amikor így hallgattam, készséggel elismertem, hogy a hifi, főként a high-end, az egy színtisztán technikai hobbi és papíron mindent ki lehet számolni, majd mindezt demonstrálni. És azt is elhittem volna gyanútlan érdeklődőként, hogy az egész AN-hez társított ún. „érzelmek megjelenítése” a konzerv zenei anyagból színtiszta parasztvakítás, ami nem létezik, és csak egy szűk szektásodásra hajlamos réteg találta ki, hogy könnyebben el lehessen adni a méregdrága készülékeket. És az egész otthoni zenehallgatás kizárólag a herzekről, a torzításról szól és a mért adatok mentén leképezhető.

Holott tudtam, hogy mindez nem igaz, és az, ami most nincs sehol, elszállt mint a pára, az nagyon is ott van, noha ugyanazt a lemezt hallgatom és a hangfalon kívül mást nem cseréltem ki. A rendszer olyan öt kategóriát esett vissza, és biztos voltam benne, ha így hallgatja bárki, egy lyukas fityinget nem adna érte. Ha pedig az árát nézzük, csupán harsány kacaj lett volna a válasz egy Hide the Pain Harold mosoly kíséretében.

Na most nem ez történt. Kicsit megnyugodtam, pedig nem is voltam ideges. A Nirvana nem úgy szólt, mint a 10 ezer forintos szélessávú. Mit is hallgattam rajta? Elsőnek a legutóbbi lemezajánlóból kimaradt ACT-os lemezeket. Elsőnek a Javier Girotto trió lemezét, amelyen a Piazzola-Muligan klasszikus Tango Nuevo lemezt aktualizálták, egy bariton szaxofon, harmonika, és némi elektronikával kevert zongora trióval. Nem könnyű anyag egyébként, elég intellektuális lemez, tele utalással és olyan harmóniamenetekkel, amihez félig azért zenésznek kell lenni, hogy értékelhessük.

Amikor az OZ Audio bemutató termében hallgattam a dobozokat, elég sok bajom volt a hangzással. Az első az volt, hogy vagy a forrás, vagy az erősítés nagyon lassúcska volt. Nem a lendület hiányzott, hanem az átélés. Mintha mindenki be lett volna szívva, és bágyadtan adták elő, közben nagyokat ásítozva a dalokat. Most ez elmaradt, pontosabban távolságtartássá szelídült. Aztán a Vincent Courtois - Demons Of Tosca lemez is felkerült.

Ez azért érdekes, mert a tavalyi élő bejátszáson, ahol rögzítették a lemez anyagát, ott voltam és annyira megtetszett, hogy elkuncsorogtam a felvétel sztereo mixét. Aztán most két hete volt a lemezbemutató koncert, ahol megint hallottam élőben – ez kevésbé sikerült, mert egy kellemetlenül modortalan társaság folyamatosan beszélgetett a koncert alatt, és sajnos túl közel ültek ahhoz, hogy figyelmen kívül tudtam volna hagyni –, plusz ugye a masterelt lemezt is megvettem. Így egészen jól belőhető volt, hogy amit hallok, az kb mennyire fedi élmény, tonalitás és realisztikusság tekintetében a valóságot.

A Nirvana egyébként kellően reálisan szólt, szinte stúdiósan, magyarul nem fárasztó hallgatni, hosszú távon sem. Ezen nem lepődtem meg, a magas dinamikát is szépen integrálta a hangzás, nem volt sem túl sok, és nem is kezdett el kiabálni. A hangerővel viszont okosan kell bánni - egy szint fölött lökésszerűen érkezik a hangnyomás, de a membrán teljes mozdulatlan.

Ahogy azt vártam: az akusztikus zenék szóltak a legjobban. Például: Dés András kétgitáros triója, A világ legrosszabb énekese lemezen. Az ecm nyomatok finomsága is szépen átjött, viszont a rosszul sikerült felvételeket egyáltalán nem tolerálta. Főként az énekhang tudott grízessé, élessé válni. Ami viszont  fontos kitétel az az, hogy  „művészet” sajnos áldozatul esett a megszólalásnak. Pedáns, tiszta, ezek jutottak az eszembe, és arról is meg tudtam feledkezni, hogy középen kiemel a hangszóró. Ellenben el-elkalandoztam zenehallgatás közben. Nem vett a hátára és nem is akart. Pedig jó lett volna.

Hát szóval...Az Audio Nirvana méltó a hírnevére, ennyit bizton megállapíthatok. Sőt, azt is vállalom, hogy szerintem ez nem az amatőr és nem is a kezdő audiofilek hangfala. A szélessávhoz kicsit érni kell, kicsit érteni és értékelni a hangzás sajátosságait, ami mindenképpen behatárol, már ami a hangzást és a végeredményt illeti. Mint minden érzékeny és egyedi hangszóró/hangfal esetében, elég sok kompromisszumot kell kötni. A tisztasága, a színezetlensége és a dinamikai képességei messze kiemelik a kagetóriájából – innen nézve egészen egyértelmű, hogy Gábor miért választotta és mint Klipsch Cornwall tulajdonos, az is, hogy mi volt a motivációja.

Viszont azt látni kell, hogy amennyiben a Nirvanát választjuk és ki is akarjuk hozni belőle a maximumot – már miért ne akarnánk? – akkor a rendszert bizony köré kell építeni, figyelembe véve a sajátosságait. Ehhez viszont tudni kell, hogy ki és hova szeretne vele eljutni. A hangfal kidolgozásának minősége és az audiofil kvalitásához képest igen-igen szerényen árazott, ez viszont az átlag érdeklődőt, akinek jó esetben van otthon valamilyen közepesen árazott erősítője, nem fogja érdekelni.

Mivel nincsenek róla színes-szagos, stock fotókkal feltúrbózott prospektusok, sem könnyen megtalálható fizetett áradozó tesztek, ahol cinntányérok lecsengését számolgatják botfülű és kultúra ellenes hifisták, ráadásul az első bekötés után még kell azért vele dolgozni, hogy megtaláljuk a helyét, viszont azonnal az arcodba tol mindent, ami előtte van, türelemre és kitartásra is szükség van.

Ezek bizony nem azok az erények, amelyeket egy nyugdíjas klasszikuszene rajongó fogorvost azonnal meggyőznek, miután hazavitte. Magyarul a Nirvana iránt a hétköznapi értelemben vett audiofil réteg fog érdeklődni, aki azért tudja, hogy mit keres. Ami egyébként egyáltalán nem nagy „baj”, mert a kommersz, Media Marktban kapható termékektől azért messze van, és jobban is fogják értékelni. 

Én egyébként személy szerint az eggyel vagy kettővel kisebb, de komolyabb mágnessel rendelkező hangszóróból építenék egy tölcséres vagy TL dobozt némi frekvencia simító RC tag kíséretében, süketszobában rendesen kimérve és utánhangolva – ahogy ezt egyébként sokan csinálják is különböző márkaneveken. Egy ilyen projekt kb fél évig tart és bár megvan a fun oldala is, de sok energiát igényel. Viszont olyan végeredményt kapsz, ami eléri a gyári dobozokat és nyugodtan ráeresztheted a komolyabb high-end csövest is a maga 5-6 wattjával, és nem lesz DIY hangja, nem fog búgni, sem kiabálni. A dobozt pedig olyanra csinálod, amilyenre akarod.

De senkit nem akarok elriasztani tőle, mert úgy gondolom, hogy a belépő szintű hangfalaknál sokkal többet tud. Ha pedig beleteszel egy egyszerű rc tagot, hogy a középsávot megregulázd, aprópénzből lehet egy jó hangfalad. És például a TMP kis erősítőjével egy elég jó hangot ki lehet hozni belőle. De a Sparklerrel is nagy barátságban van, és egy triapth chip is tud vele igen jól szólni. 

Utólag visszaolvasva, egészen korrekt tesztet sikerült összehoznom. Még a végén belejövök.