Kábelekről írni, bevallom, elég fárasztó. Egyrészt azért, mert leginkább a technikai részletek érdekesek: miből van, hogyan készült, de legfőképpen az, miért olyan. A legtöbb esetben mégis vagy a kábelek vélt hangzási karakteréről, vagy a mellékes tényezőkről, az árakról és annak okáról szólnak a cikkek.

AJ van den Hul elmúlt hetven éves, ebből is látszik, hogy akit egyszer elkapott a gépszij, az már örökre hifista marad. Van den Hul amúgy itthon meglehetősen népszerű, ezt onnan gondolom, hogy minap szortíroztam a kidobásra ítélt újságokat, és a kezembe akadt a Sztereó Magazin egy régebbi példánya, benne az öreg Mesterrel egy interjú. El sem kellett volna olvasnom, elég sok mindenre emlékeztem belőle, pedig ez még a hazai hifi hajnalán volt, valamikor a kilencvenes években, legalább tíz éve.

Miközben Thurston Moore (Sonic Youth gitáros, énekes ) új lemezét hallgatom, Demolished Thoughts - ilyen vidám címet adott neki -, és kint nagyjából óránként változik az időjárás, hol esik az eső, de inkább csak pár csepp, hol süt a nap, mint egy normális nyáron, hol meg egérszükre felhők takarják az eget, mint ősszel.

A legtöbbször az az ellenvetés éri a csövekből építkező erősítőket, hogy az előállításuk és a fenntartásuk drága. Ehhez persze tudni kell, hogy mihez képest drága. Ugyanakkor nem is olyan rég jöttek újra divatba azok a D osztályú kapcsolások és azok az olcsósított, fogalmazunk diplomatikusan: jóárasított dacok, amellyeknek azt a szerepet szánták, hogy a veszteségmentes formátumokat felhúzzák arra a szintre, amely már versenyképes az eddigi, jól bevált formátumokkal.

Számtalan helyen olvasom és hallom, hogy a hifi ipar úgymond bajban van. Vannak, akik - egészen tudathasadásos módon - ezért magát az ipart okolják, vannak, akik a fogyasztókat, és vannak, akik csak szimplán a vészmadár szerepben tündökölnek - ez jutott. A "régen minden jobb volt" közhely is gyakran előkerül, mindenki gondol valamit, többnyire azt, amit valahol elkapott vagy olvasott, aztán gyorsan magáévá tett, nincs új a nap alatt, gondolkozni még mindig nehezebb, mint előre gyártott paneleket befogadni. Én meg azt gondolom, hogy a high-endet mindig is azok a gyűjtők tartották életben, akik nem csupán birtokolni szerették volna a lemezeket, hanem a rajtuk lévő felvételekre is kíváncsiak voltak.

Kellemesen telnek a napjaim mostanában. Délután, a melegtől bágyadtan, lesötétített nappaliban a kanapén heverve újrahallgatom a lemezeimet.

Az a legnehezebb az ilyesfajta blogokban, hogy szavakkal kell beszélni hangról, amit a fülünkkel érzékelünk. Lényegében az ilyen szövegekhez mindig hozzá kellene tenni, hogy mik a prekoncepcióink, leírni, hogy milyen ideál él bennünk, milyen zenéken szocializálódtunk, sőt, nem árt hangsúlyos kitételként minden mondatba beleírni, hogy „szerintem”, mert a vonalas gondolkodás nem tűri az egyedi véleményt. Ha arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy létezik és valóságos egyfajta minőség, amely felülírja a szabályokat, először is definiálnom kellene, hogy mi is az pontosan, majd megfogalmazni a szabályokat, amelyeket nemes egyszerűséggel átlép. Mivel a dolog innen már lényegében egyszerűvé válik, kezdjük ezzel.

A revolution of American hi-fi, nemes egyszerűséggel így aposztrofálja magát a Zu audio, amelynek vezetői olykor viharos sebességgel, kissé latinos vérmérséklettel cserélődnek (erről később bővebben). A Zu-t mindesetre ez nem hátráltatja, dinamikusan terjeszkedik, és nem csak a tengeren túlon. Amit eddig láttam, hallottam tőlük/belőlük, innovatív volt és kifejezetten merészen új, még ha nem is mindig találkozott az ízlésünk, vagy nekem - ha nagyképű akarnék lenni: fehérek között is európainak -, talán túlságosan is amerikai. Mindesetre egyelőre nem szereztem elég benyomást róluk, amelyet hamarosan pótolnom kell, és nagyon úgy tűnik, hogy lesz rá lehetőségem.

Zenetörténeti alapmű

Miles Davis Kind of Blue című lemezét 1959-ben vették fel, mindössze két nap alatt, március 2-án és április 22-én, New Yorkban. Ez az a jazzfelvétel, amely a jazzt nem kedvelők is keresnek, minden idők egyik legtöbbet eladott jazzlemeze, midenféle listán előkelő helyet foglal el, többek között a Rolling Stone féle 500 legjobb felvétel között a 12-dik, rögtön a Velvet Underground után.

Amon Tobin, a hatásvadász hangfüggönyök és az experimentális elektronika kreátora új lemezzel jelentkezett. Figyelemre méltó dolog, hogy nagyjából öt éve egyáltalán nem követem, mit ad ki a ninja, de ebben az évben ez már a második lemez, amit megveszek.