Általában ódzkodok a kábel tesztektől, valamiért mégis egyre több van belőle az oldalon… Valahol érthető, hiszen egy kábelt kölcsönadni nem túl nagy kockázat, nem jár bonyodalmakkal és egyszerű „tesztelni” is. Na igen, ennyi könnyebbséget nehéz visszautasítani - főleg, ha az embernek kevés az ideje.

Ebben a posztban a magyar zenéké és hazai jazz lemezeké lesz a főszerep, ami egyrészt örömteli hír minden hazai jazzrajongónak, másrészt nekünk, hifistáknak és zenebuziknak is kellemes, hiszen apróért beszerezhető, ellenben nemzetközi színvonalú munkákról van szó. 

Régi tartozásom volt ez az interjú. Két éve készítettem a Sztereó Sound and Vision-nek, pontosabban az egy szám erejéig újáéledő Audio Magazinnak. Viszont Ők valamiért nem hozták le.

Audiofiliában a fekete lemez kettős megítélés alá esik: egyszerre cél és eszköz. Cél abban az értelemben, hogy a rendszerek önmagukban nem szólnak, kell valami, amivel "etetjük" őket, amivel meghallgathatóak. Másrészt eszközök is: ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a készülékek, saját, egyedi hangzásuk van, ennél fogva lehet őket minősíteni. Nagyjából el lehet dönteni, hogy egy képzeletbeli hangminőség skálán melyik hol helyezkedik el.

Kicsit rendhagyó lesz ez a poszt, ugyanis egyszer már elhangzott élőben a múlt hétvégén a Púder Bárszínházban, ahol a Pointe Sima 20 bemutatójára vittem magammal néhány lemezt. Alapvetően az volt a cél, hogy az átlag hallgató is találjon benne kedvére valót, ettől persze én némileg eltértem és a legfrissebb zenék közül azokat vittem, amelyek beleillettek az általam favorizáltakba, nem mellesleg ezen az oldalon ajánlottak közé is beilleszthetőek. 

Ritka az olyan hazai hifis rendezvény (van ilyen szó?!), ahol mondjuk nem kell műszálas pulóverbe bújt, előrehaladott kopaszodásban szenvedő dzsumbuj mérnököket hifistákat kerülgetni, akik bőszen és totál értelmetlenül gyűjtik a prospektust, majd a demó után azt észrevételezik, hogy piköpös a bőgő.

Alapjában éve nem vagyok oda a népzenéért. A jellegzetes magyarosh kesergővel ki lehetne kergetni a világból.

Szinte biztosra lehetett venni, hogy hamarabb lesz az oldalon valami régi analóg cuccról poszt, mint a manapság egyre elterjedtebb, már-már divatos usb dacról. Aztán mégis azok nyertek, akik az ellenkezőjére fogadtak. Na de most!

Ahmad Jamalt szerintem senkinek nem kell bemutatni, a ma már veterán zongorista 28 évesen lett sztár az 1958-ban megjelent But not for Me című lemezével, azóta instant jazzlegenda.

Alapjában véve szeretem koncept lemezeket, kedvelem, amikor valami túlmutat önmagán, amikor a zene kilép a szórakoztatás kliséi közül és képes valamit közölni azon kívül is, hogy szépek, kellemesek, andalítóak a dallamok, stb. Így ebben a posztban többnyire konceptlemezeket szeretnék ajánlani.