Most, hogy a hajó befutni látszik a révbe, és a hajó kapitánya végre kinyitja a legfinomabb whiskyt, amit a kajütben rejtegetet eddig, nehogy a kapatosságra hajlamos matrózok egy óvatlan pillanatban megigyák és zátonynak vezessék a fregattot, nos, a hajó kapitánya leült az íróasztalához, és tajtékpipájába friss dohányt tömködve kitölti a hajónaplót.

A legtöbb energiáját az utolsó két üres oldalra pazarolja, ahol a legutóbbi, igen kalandosra sikerült út tapasztalatait foglalná össze.

Szóval. Készen lett a Yamaha, vagyis a digitális front end téma is lezárva. A korábbi poszban megírtam a lemezpörgettyűt is, szóval a vinyl téma is kifutott. A rendszer többi eleme már elég régóta velem van, bár igaz, ami igaz, lépésenként gyűltek össze ők is. Most, mint a fent említett kapitánynak, le kellene ülni, szépen végig gondolni és megírni, hogyan, miért jutottam el ide, mik a tapasztalatok, miben lehetne/kellene javulni, fejlődni, és merre felé, vagy merre felé ne tekintsek.

Ilyenkor persze egyből adódik a magától értetődő kérdés: megérte? Jó? Tetszik? Minden kérdés külön posztot érdemelne, de erre most nincs idő, meg én nem is vagyok álblogger, aki azért ír, hogy ennek örvén értékesíthessen, vagy seftelgessen, így igyekszem magam távol tartani az olyan jellegű személyességtől, amiben hosszan bizonygatom, mennyire értek is ehhez a témához, nekem aztán lehet hinni, ésatöbbi, ésatöbbi.

Mogyoró van a tetején

Ugyanis szerintem a rendszerépítésben éppen az a jó, hogy mindenki meghatározhatja önmaga számára, milyen legyen. És ebben teljesen szabad kezet is kap. Nincs egyedüli üdvözítő megoldás. Van viszont nagyon sok jó megoldás, meg pár kevésbé jó, és megint nagyon sok rossz megoldás is. A rosszakkal is lehet együttélni, ha valaki azt szeretné, hiszen simán előfordulhat, hogy valakinek éppen az a rossz, ami nekem jó. Én éppenséggel nem szeretem a mostanában nagyon divatos kézműves söröket, másoknak meg azok a non plus ultrák. (Eddig nagyjából mindegyiktől rosszul lettem, de ez melléktéma)

Jó tanácsok a semmihez

Sokan kérdeznek tőlem, adnék-e tanácsot. Igyekszem ilyenkor a delikvenst arra biztatni, hogy ne tanácsot kérjen, hanem ismerkedjen meg közelebbről azokkal a készülékekkel, amelyek felkeltik az érdeklődését. Hogy miért? Mert én nem tudhatom, hogy Ő mit szeretne otthon hallani. Nem ismerem a zenei ízlését, sem azokat a paramétereket, amelyek mentén neki a zenehallgatás örömet okoz. Tanácsot adni egyébként is szinte lehetetlen, mert amíg én szeretem Bernsteint, amikor Mahlert vezényel, más meg nem. (Sokat segít a dologban, ha valaki zeneileg idáig eljut, mert amíg nem, addig bármit el fog hinni, ha elég határozottan mondják, ugyanis addig, amíg nem tudja, mit kellene keresnie, tökéletesen megfelel neki a mások által is jónak tartott*)

Nagyon sokszor az ízlésnek szinte semmi köze a megszólaló hanghoz. Igen sokszor a hifi nem a hifiről szól, hanem inkább a hallgató lelkéről. (Talán éppen ezért is szoktam csodálkozni azon, amikor emberek lelkesen mesélik, mennyi mindenben segítettek nekik mások. Szerintem a felnőtt kor szabadság gyakorlása éppen az, amikor ez megy magamtól is, nem kell hozzá vezető, vagy guru)

Működik a kémia?

A rendszerek „építése” tehát elsősorban azt a kérdést veti fel, hogy kihoztuk-e belőle a maximumot, avagy sem. Hát erre a kérdésre nálam egyértelműen nem a válasz. Hiányzik még a finomhangolás és a kábelek frontján is akad még tennivaló. A nagy egész azonban már összeállt, a gép forog, az alkotó pihen. Jelenleg ez az a rendszer, amit megengedhetek magamnak és amivel helyel-közzel elégedett is vagyok. A saját preferenciáimat már leírtam, azokhoz nem tudok többet hozzátenni. Továbbá azt kell részleteznem, milyen tévelygéseken és kacskaringókon keresztül jutottam el idáig, hátha lehet belőle tanulni.

Az elején gyorsan le is szögezném, hogy a csöves irány nálam egyértelműen személyes vonzalom kérdése, lehet ilyen hangot tranzisztorosból is kihozni, de én jobban szeretem, ha triódák világítanak, mert.... Mert csak. Aztán azt is le kell szögeznem, hogy a 300B éppen úgy ízlik, mint a 2A3, és a 211-essel is boldog lennék, míg mondjuk a 6L6-al már nem annyira. Szintén fontos, hogy számomra a kisteljesítmény nem elsődleges követelmény, egyáltalán nem zavar, ha a 100 wattos erősítőn kevesebbet kell hangosítani. (Nagyjából ugyanannyit fogyasztana, mint a mostani).

Semmire nem vagyok jó

Sőt, horribile dictu, az sem érdekel, hogy mi van az erősítő dobozra írva, a Vindicatoron azóta nem szedtem le a fóliát a márkajelzéséről, mióta megvan. Simán boldog lennék egy béna fadobozos DIY-fel is, ha így szól, mint ahogy elvagyok a húsz éves Yamaha cd-játszóval is. Nem izgat az ezüst kontra réz vita, immunis vagyok a rezgéscsillapítás-akusztika-woodoo cuccokra, iszonyú jókat tudok mosolyogni a divatos összeesküvés elméleteken, és hatalmasakat – udvariasan elnyomva – vagyok képes ásítozni, amikor valaki hótt komolyan hangzásokról magyaráz, lemezek, példák nélkül. Ezen a vonalon haladva tovább: egészen pontosan be tudom lőni, hogy melyik fórum, melyik blogger mit ért a „jó hang” alatt, és lepereg rólam, ha valaki olyanokat a szaroz le agresszívan, amit ismerek és tudom, hogy nem az. Nem érdekelnek a kereskedői marketing fogások, nincsenek hifista barátiam, és tök jól alszok azzal a biztos tudattal is, hogy vannak az enyémnél sokkal jobbak is.

A szemem sem rebben, amikor egyetlen készülék csere után az egész hangkép fordul egyet, mint ahogy manapság meg-megtörténik velem. Na de nézzük, hogy mi derült ki az alatt az 5 év alatt, amióta építgetem a saját kis zenehallgató „monumentemet”.

A realitás és a valóság

Legyünk realisták: minden rendszer ezer sebből vérzik. Nem kell hozzá sok tapasztalat, hogy megmondjuk, éppen mikor mi az. Feltéve, ha ez érdekel minket, engem speciel nem. Sokkal jobban izgat, hogy mit tud élesben. Az első tapasztalat, hogy nem csalódtam a triódákban, és a így a 2A3-ban sem. Nagyjából az első meghallgatás óta megismert hangzásvilágban mozgunk, annak minden szépségével, azaz: színek, reális hangszerhangok, atmoszféra, zeneiség, bőségesen adagolt levegő, részletek és főként hitelesség. A rendszer építése elején még nem volt tudható, meddig lehet feszíteni, meddig tud még feljebb lépegetni, és főként, meddig lehet vele elmenni, ha körberakom kellő partnerekkel.

Ami miatt kicsit aggódtam: a 300B ütősebb, "keményebb" középtartománya, ami elég szimpatikus volt bizonyos zenéken, és kicsit tartottam attól, hogy a 2A3 felpuhul egy idő után, ahogy az alkatrészek összeérnek. Egyáltalán: lekopik-e a jellegzetes hangzáskép, amiről később kiderült: sokkal inkább függvénye a társaknak, mint az erősítésnek, és ki tudom-e küszöbölni, a cső-kontra tranzisztor jelenséget, vagyis: lendület és ritmus, kontra színek és hitelesség?

A Shuguang csövek és a végfok bőven nyújtott annyi játékteret, amelyben eldönthettem, mit tartok magam számára fontosabbnak: a részleteket vagy a nagy egészet. Éppen ezért nem akartam 300B-t, mert a 2A3-at színesebbnek, gazdagabbnak hallottam, ami ahhoz kellett, hogy a lemezeimről ne csak és csupán a tonalitás szólaljon meg, hanem működjön az a nagyító effektus is, ami az igazán nagyok csuklóból tudnak, de ha ügyesek vagyunk, akkor a kicsikből is elő lehet csalogatni, többé-kevésbé. Arra a jelenségre gondolok itt, amikor már nem csak a felvétel lesz élő, hanem a rajta hallott zenekar is. Ez a kettő mélyen szét tud válni, és elég nagy csapdákat rejt. Ugyanis, az egyik feltételezi a másikat. Amíg a felvételek kezdenek el élni, nem vagyunk közelebb a zenéhez. A highend nagy vízválasztója, túl a milliós értékhatáron, amikor a régi, kopott, amúgy is csapnivaló felvételről is megidéződik a zenekar ihletettsége. Ez lett volna a cél a messzi távolban, ezért is indult el a beruházás, meg a spórolás.

A zene lényege

Ennek felismeréséhez kell némi tapasztalat – a magukat gurunak tartó kóklerek ezt árulják „beállításként”, meg „érzelmekként” –, de nem bonyolult, annál inkább kötött ahhoz, hogy valakit mennyire mélyen érdekel a zene. Ha képes megkülönböztetni és szétválasztani a jó előadást a gyengétől és ez érdekli is, akkor tudja, miről beszélek, ha nem, nem. Nekem ez utóbbi volt a fontosabb, vagyis az, hogy minél inkább a megszólaló zenei mű kvalitásai érvényesüljenek, és ezért megbocsátóbb voltam a szokásos hifis paraméterekkel szemben, úgyis mint preciz és szétválasztható részletek, meg a csilingelő magasak, noha a végére ez is kezdett egész szépen összeállni, de még így is kicsit mélyhangsúlyos a hangkép, ami egyértelműen a doboz hibája, hiába: egy lassan húsz éves E már nem tudja azt, amit az újak meg nagyon is.

Annyi mindenesetre kellett, hogy az egyik IC-t leváltsam vagy ISIS-re, vagy egy S-re, amelyek már elég "punchy-k" ahhoz, hogy a doboz ilyetén gyengeségét ellensúlyozzák. Furcsa, hogy mennyire másként viselkednek: a S-en például több a részlet és máshogy is oszlik el, míg az ISIS nagyvonalú és erőteljes a teljes frekvencia sávon. Egyelőre az S felé billenek, de lesz ez még így se. (A finomságát szeretem, a hagszínárnyalatait például egy hegedűszonátában).

Apróságok

Aztán mi volt még? Ahogy érett össze a rendszer, egyre jobban finomodott, egyre több részlet bukkant fel a zenei szövetben, egyre jobban lesimultak az élek, a harsányság, és egyre több árnyalata lett ugyanannak a hangnak. Nem nagyon akaródzott széthúzni, meg kísérletezgetni, de azért bele-belefutottam, amikor elkapott a gépszíj.

Egyelőre annyit értem el, hogy most éppen képes vagyok órákig utazgatni a lemezeim által keltett hangulaton. Nem nagyon ugrándozok, egy-egy lemez elég egy napra, többre úgyse jut idő. Jelenleg a 3,5 wattot sem használom ki, mert a Shuguang dinamikája bőségesen elég 1, azaz egy watton is. A félhangerő már fejletépéssel fenyeget. A kedvenc drone lemezeim direkt torz hangjai megrezegtetik a kanapét, és olykor képes vagyok megérezni valamit a múlt század közepének levegőjéből anélkül, hogy bármit is kelljen tennem érte.

A felvételek jellemzői magától értetődő természetességgel jelennek meg, nem kell már azon töprengenem, hogy ez direkt ilyen, vagy elrontották. Mindegy, nem számít, a kevésbé sikerült anyagok is adnak annyit, amennyit kell. De ami a legfontosabb: elfelejted a többi cuccot. Aha, jól szól, mondod, amikor mutatnak valamit, de nincs már ott az a motiváció, ami a rendszer építésének elején, hogy jussunk el valahova, ahol már jó. Minden megvan, és ha ránézek a lemezpolcra, ahol rendetlenül összehányva hevernek a lemezeim, azonnal megüt az érzés, hogy mennyire gazdag vagyok. Olyan értelemben, amikor az embernek egy konkrét délutánnyi mesélnivalója van egyetlen felvételről, vagy egyetlen műről. Vagy egy olyan lemezről, amelyet valahol kitúrt párszáz forintért és kiderült, hogy remekmű. A leértékelt dobozban Puscifer lemez 150 Ft-ért. Vagy az antikváriumban vett Hungaroton klasszikus, ami azóta is az egyik nagy kedvencem. Nem nagy szám, amúgy, ma már könnyen el ehet ide jutni, de a magamfajta szerény zenebuzinak egy kánaán.

Hogy mire váltanék? Szívem szerint semmire. De ha mégis, akkor P4+M3. Egy komplett vagyon. És kell hozzá egy komolyabb E doboz. Hát, ezt majd a következő inkarnációmban. Addig pedig igyekszem elmerülni minél mélyebbre. Esetleg ötlet, jótanács? Vagy inkább hagyjam az egészet, és majd lesz valami?

Na jó, csak vicceltem.

*Volt egyszer egy ismerősöm, aki a zenei ízlését mások ajánlásai alapján alakította ki. Annyira megszokta, hogy mindig mások mondják meg, mi a jó, hogy amikor nem kapott tanácsot, lebénult. Ott állt a lemezbolt közepén 5 ezer lemezzel körbevéve és nem tudott választani. Amikor kérdeztem, hogy miért nem hallgat meg valamit, annyit felelt: úgyse tudná megítélni, jó-e vagy sem. Valószínűleg soha nem ismerkedett meg azzal az érzéssel, amikor önmaga fedez fel valamit.