A Pointe szerintem az a márka itthon, amilyennek nagyjából lennie kell egy korrekt közép-európai, kissé langyos audio piacon egy jó terméknek.

Ezzel a mondattal persze nagyon nem fogom megváltani a világot, mert már eleve a születésének körülményei is ilyenek voltak. Anno, amikor még a l’auditeur-ben Nagy László fejéből kipattant az ötlet: legyen egy kifejezetten olcsó, pénztárcabarát megoldás azoknak, akik szeretnének csöves erősítőt maguknak, mert mondjuk tetszik a hangja, szintén ezt tartotta szem előtt. Az audióban megcsontosodott, a hangminőséget piedesztálra emelő, azt mindenek fölé helyező szemléletnek kissé idegen ez az inkább kereskedői mentalitás, ahol a számok és a megtérülés ugyanolyan fontos, mint a megvalósítás, holott a legtöbb sikeres termék így születik.    

A feladat nem volt könnyű, mert az elektroncsöves technológia alapvetően behatárolja mind a tervezést, mind a megvalósítást. A dizájn alapból el kell vetni, mert arra nem futja a büdzséből, ennek okán lettek olyan puritánok, hűvösen egyszerűek az első Pointe erősítők, amilyenek lettek. Ráadásul az erősítőnek teljesítenie kell az alapvető technikai jellegű követelményeket is, tehát bírnia kell a terhelést, és nem szabad gerjednie sem. Azt is jó tudni, hogy a csövek anódfeszültsége több száz volt, a trafókkal együtt egy ilyen készülék 20-25 kiló.

Első körben, a kilencvenes évek végén, kifejezetten beleillet a formaterv a többi erősítő közé, akkor még nem volt számítógép vezérelte cnc megmunkálás, és a marketingesek sem voltak ennyire dizájn központúak – lévén nem lebegett a szemük előtt Steve Jobs életműve, sem a porcelánfehér iPad. Pontosabban volt már akkor is cnc marás, csak nem volt ilyen elterjedt, sem ilyen olcsó. A fehér színt pedig a hifiben egyöntetűen utálta mindenki, Steve Jobs pedig éppen a Next nevű, kocka formájú számítógépet tervezte az Apple-től elszipkázott szakemberekkel. Az erősítők 90%-a egyszerű fekete dobozban kapott helyet, amelynek mondjuk a sarkait lekerítették, mindössze ennyi volt a stílus és harmónia elegye, a'la audio. 

Óriási ötlet volt azonban, hogy az elfekvő jugoszláv csőkészlethez hozzá lehetett jutni meglehetősen olcsón, ráadásul nagy mennyiségben, erre lehetett alapozni. A nagyon szűk keretbe innen már csak a trafókat és a többi alkatrészt kellett belepréselni, belevarázsolni. A szlogen az: “egy kis hazai” volt, amit itthon mindenki értett, hiszen ki nem kapott már pult alól kolbászt, pálinkát, bort, lekvárt, mézet ésatöbbit a piacon vagy a vidéki rokonoknál ugyanennek a mondatnak a kíséretében.

A maga kategóriájában a Pointe egészen jól muzsikált, a csöves világ belépőszintjén tanyázott. A l’auditerur mindig tudott hozzá ajánlani megfelelő hangfalat, kábelt, forrást. Érdeklődés ezen a szinten mindig nagy volt, és aki kicsit is okos volt, ráadásul képes volt a hangzások között eltájékozódni, ennyiért nagyon többet nem kapott, bármennyit is ügyeskedett. (vö: 1998-ban 120 ezer forint volt egy Push Pull Pointe, ha kiszámolod az inflációt, eléggé meglepő, hogy mégis elég sok elment belőle).

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a csöves technológia megkíván bizonyos alkatrészelet, amelyeket nem lehet olcsón megúszni. Két rendes kimenőtrafó, plusz a tápegységeket nem lehet megrendelni Kínából fillérekért. Így egy rendesen összerakott csöves erősítő anyagköltsége is jelentős, főként, ha szeretnénk egy jellegtelen hangzás helyett valami eredményt is elérni.

A puritán Pointe erősítők és phonok egyébként a tesztekben is állták a sarat, és bár mindig lehetett tudni, hogy a szűkös büdzsé milyen megszorításokat takar, akik ilyet vettek maguknak, azok ezt benyelték gond nélkül – végül is a hang számít, nem?

Azóta viszont nagyot változott a világ. Például minden közepesen árazott erősítőben egy dolláros chippek vannak, a zenét a netről szedjük file-ok formájában, többnyire ingyen vagy filléres előfizetésért. A dizájn meg a kényelem simán beelőz minden más szempontot, vö: a porcelánfehér ájpaddal és Steve Jobs életművével.

Az audiofil világ szintén nem ugyanaz már, sokkal inkább az általam egyébként utált “igényesség” felé vette az irányt. Mára kifogytak a régen feleslegesnek titulált csőkészletek. A nem is olyan régen olasz befektetőknek eladott, Budapesti Telefonközpontból teherautónyi számra, konténerekben vitték el a szeméttelepre a korábban használt  csöveket.

Hogy örülne ma valaki, ha annak a rakománynak a tizede meglenne, gyanítom, milliós összeget adna érte – még így is simán megérné. A Pointe azonban ma is kb ugyanaz, némi ráncfelvarrást követően, mint ‘98-ban volt. Közép Európai igényekhez hangolt néperősítő, vállalható kompromisszumokkal.

Ma már alapelvárás, hogy egy erősítő ki is nézzen valahogy, minimum a húzott alumínium előlap, a minőségi csatlakozók, a távirányító és a kellő teljesítmény. Valamint az, hogy a piacon már nem csak az új készülékek jelentenek konkurenciát, hanem a használtak is, sőt az e-bay meg az amazon is a teljes készletével. Ezen a piacon ma már sokkal nehezebb életben maradni, mi több, fejlődni. 

A Pointe új erősítője ugyanakkor szinte semmit nem változott, ami a hozzáállást jelenti, ma is olcsón akar jellegzetesen csöves hangot adni az érdeklődőknek, viszont a dizájnban felnőtt az ún. "nagy nevekhez". A dizájn ugyan még mindig puritán, de szépen kidolgozott, és már a “modern” (szintén egy általam eléggé utált szó) követelményeknek megfelelve. Ráadásul technikailag is rendben van, az ilyen jellegű kompromisszumot már alig találjuk meg, bármennyire is keressük.

A mostani vásárlók igen nagy szerencséje, hogy a csöves erősítők, sokadszorra, újra divatba jöttek, és Tibor is fejlődött az elmúlt húsz év alatt, nem is keveset. Ráadásul a hangfalak manapság már sokkal többet mutatnak, mint régen, hála a javuló alkatrészeknek, és ez utóbbiból a csövesek is profitáltak, elég sokat.

Így nem lepett meg amikor a Púderben, a nyílt napon először hallottam, ahol nyílt és tiszta, kifejezetten eszköztelen, már-már stúdiós erősítő szólalt meg. Azt már korábban tudtam, hogy Tibornak Audio Note E-je van, feltehetően ezt az erősítőt is azon tesztelte, tehát kb ugyanazt fogjuk hallani, nagyon nem fogok mellé lőni, bármi is legyen.

Azt is lehetett sejteni, hogy az EL34-ek elég hajtósak, lévén származásukat tekintve gitárerősítő csövek, a torzítót és a hozzájuk tartozó gitárokat biztosan jól fogják hozni, ráadásul push pull üzemmódban dolgoznak, dinamikusak és erőteljesek lesznek. Az viszont meglepett, hogy milyen gyorsak, és mennyire lehet nekik tolni a hangerőt.

A Platinum egyből beránt a zenébe, ha olyan lemezt teszel fel, azonnal bólogatsz, beindul a kéz és a láb egyszerre. Ez azért is fontos, mert Tibor többségében klasszikus zenét hallgat, nem egy nagy rocker, de úgy látszik, megérezte az AN E-k ilyen jellegű tulajdonságát is, és hát ez azért elég jó, hogy a műfajok között nem kell válogatni. Emellett őszinte, ami a mostanában divatos, ezért elterjedt udvarias, és udvariasan elkent hangzásvilágban üdítő kivétel.  

A nagy érzékenység egyáltalán nem feltétel, egy 86 dB-s dobozt is megkerget csuklóból, nem győzöd a hangerőt letekerni. Kicsit féltem attól, hogy az EL34-ek torzítása sok lesz, de a félelmem alaptalan volt, szépen ki vannak simítva a csövek, semmi kiemelés, behorpadás nincs a hangképben, és nem is tolakadó, abszolult nem ugrik az arcodba, mint sok más olcsó csöves, viszont bővérű, áradó hangja van. Semmi lazítás, semmi lazulás, jön, árad, zuhog belőle a zene. Ami még nagyon fontos - itt előzik a tranyós dolgokat a csövesek általában -, hogy nem egyszínű, és a szólamtisztasága is rendben van, és egyenes, már-már őszinte hangja van.

Mégis, az első benyomás marad meg végig, a Platinum egy kifejezetten tökös erősítő, a rock zenét imádta, széthajtotta a hangfalakat. Az egyik kedvenc "nordikus" zongoristám, Tord Gustavsen mellőzte a romantikus megszólalást, határozott billentéssel, erőteljes dinamikával szólalt meg a zongora, az összhang a három zenész között teljesen rendben, nem esik szét a zene külön sávokra. Még a lassú tételeken, egy tangó átiraton is megvan a flow, nem fordul át rózsaszínbe. Igen, Gustavsen alapvetően melankolikusan - vigyázat: ez nem egyenlő a szomorúval! - játszik.

A zenei tartalom megjelenítése is abszolút élvezhető. Ebben a Platinum a kategóriájának megfelelően teljesít, a felvételek között simán hozza a különbségeket, ezt persze nem mindenki fogja erénynek tartani, de hát ez ilyen: hozott anyagból dolgozunk. Érdemes hozzá a saját hálózatiját használni, többel is kipróbáltam/tuk, volt olyan, ami kicsit felpuhította az alját és szétfolyt tőle a basszus, illetve némileg lekonyult a magas tartomány. És igen, mint minden erősítőt, lehet is kell is hangolni, kábelekkel, ezzel-azzal. Sokat lehet itt nyerni, vagy éppen ellenkezőleg: veszíteni. Erre mindenkinek oda kell figyelnie, ez abszolút közhely, aki belép az audio világába szerintem tisztában van vele.

Van viszont egy nagyon nagy előnye EL34-ek, mégpedig az, hogy a KT66-osokkal ekvivalensek, tehát némi teljesítmény csökkenés árán egy egészen más hangzás világot is el lehet velük érni. Akinek nem kell feltétlenül kihasználnia az 35 wattot, az elgondolkodhat rajta, szerintem nem fogja megbánni, én biztosan így tennék, de hát én egy 3,5 wattos SE kapcsolást hallgatok, nekem másak a szempontjaim. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen csőkészlettel merre felé lehet hangolni, a KT66-ok egy kicsit nyíltabbak, és egyenletesebb a frekvenciamenetük is.

A PSVANE gyártja mindkét csőtípust, aki upgrade-ben gondolkodik, megpróbálhatja velük is, aki pedig nagyban akar játszani, annak ott vannak a NOS-ok, de az megint egy másik történet. Szerintem a Pointe hozza azt, amit eddig is, belépő szintű áron egy kicsit többet, mint a többiek, a Még több hazai szlogen alatt. Nem vagyok próféta, de szerintem ez az erősítő az egyik legsikeresebb terméke lehet a Pointe-nak, ami ezen a térfélen elég jól hangzik.

Ezek után viszont eléggé kíváncsi vagyok, hogy az AN Cobra-t hova lehet majd helyezni a koordináta rendszerben. Meglátjuk.