Már nem is tudom, mikor volt, amikor felfedeztem magamnak Metrum Acoustics-ot mint márkát. Igazság szerint a Hifi Critic-ben olvastam róla egy bemutatót és egy tesztet, ami felkeltette a figyelmem. Az Octave néven futó DAC aztán szétnyerte magát a különböző magazinokban, egy példánya pedig merő véletlen folytán hozzám is eljutott.

Viszonylag ritkán ajánlok programot. Ennek elég prózai okai vannak: unalmas lenne mindig belinkelni a bmc programfüzetét, vagy a MüPa-ét, esetleg az azóta már megszűnt müsziét. 

Ezúttal azért teszek kivételt, mert az UH Fest nem egy program, hanem egy programsorozat, sok olyan fellépővel, akiket nem hogy nem lehet látni-hallani itthon, de többségükről nem nagyon szólnak a zenei blogok, vagy a nagy programajánló oldalak. Na meg azért, mert én személy szerint kedvelem a szervezők helyszín választását és az olykor családias jelleget. (Arról nem beszélve, hogy érdekes fazonokkal - például velem - lehet ott találkozni. Bocs a béna viccért.)

Jó ideje követem a fesztivált, a legintenzívebb zenei élményeim is ide köthetőek, szerintem kihagyhatatlan. Egy ideje már nem csak drone van meg ilyen zajos dolgok vannak, szóval mindenki találhat magának kedvére valót. Én egyébként ma meg szombaton megyek, de ez ne zavarjon meg senkit.  

Próbáljátok ki, megéri. 

Annyiszor olvastam már, hogy meghalt a cd mint formátum, hogy amikor hazaérek és rátekintek a polcra, ahol rendetlenül összedobálva a mikrohullámú sütő papírdobozából eszkábált tartóban a cédéim vannak, mindig eszembe jut mennyire konzervatív hobbi a high-end.

Nyilván nem osztja ezt a nézetet Junji Kimura, ugyanis a 47 Lab egy teljesen új futómű dac kombóval rukkolt elő IZUMI néven. A marketing szöveg azt írja, hogy a zászlóshajó Flatfish építési módszereit alkalmazva született meg, a formailag is hasonló dizájn követő lejátszó. A különlegessége, hogy az S/PDIF teljesen szimmetrikusan van megoldva és mindkét csatorna külön DAC csippet kapott, amihez jár dedikált tápegység is, így összesen négy dobozt kapunk a pénzünkért. Ahogy nézem, nem olcsó mulatság, hiszen jelenleg 8750 dollárt, több mint két milliót forintot kell érte leszurkolni.

A 47 Lab sosem volt olcsó, bár a tudásához mérten annyira drága sem. Egyes pletykák szerint  egy ideje Montenegróban is készülnek termékek, az európai disztribútornál - legalábbis ezt mesélte nekem István, aki sokat járt arrafelé a Pointe ügyeit intézni. Az IZUMI egyébként forrást jelent japánul.    

Amúgy a cd mint formátum valóban meghalt. De nem a hangminősége ölte meg, vagy az, hogy a file-ok annyival jobbak lennének, hanem a fogyasztói szokások és a kényelem. Az emberek már nem akarnak albumokat venni, és tárolni sem szeretnék a lemezeket, főként nem mikróhullámú sütő dobozából eszkábált tartókban. Egyébként ez sok más dologgal is egyre inkább így van. Könyveket sem vesznek már. Ami azért is szomorú, mert ebből egyenesen következik, hogy olvasni sem olvasnak - bár az emberiség eddigi tudás anyagát egyelőre a könyvek tartalmazzák. Maradnak az internetes oldalak, de ahogy nézem, ezt is ki fogja váltani a youtube csatornák böngészése.

(Nem ide tartozik, de azért elmesélem, hogy az elmúlt pár évben a hifi show-n kiállító forgalmazók panaszolják, hogy évről évre egyre jobban elbutulnak a látogatók. Néhány éve még nem kellett az alap dolgokat magyarázni, manapság viszont már az a jellemző magatartás, hogy az erősítőt sem tudják megkülönböztetni a DAC-tól.

Én ugyan nem vagyok sem forgalmazó, sem kiállító, de tőlem tavaly azt is megkérdezték, hogy hol van a hangszínszabályzó a Meishun. De volt olyan is, aki meggyőződéssel állította, hogy a Vindicatorban chipek vannak, mert a 2A3-as csövek nem világítanak. Valójában világítanak, csak nem olyan intenzitással, mint egy 211-es. Most erre mit lehet mondani?)

Van az audiofileknek egy ilyen beakadása a női gitáros/zongorista-énekesekkel kapcsolatban, az ún. Diana Krall effektus. Szegény művésznő ezt valószínűleg nem tudja, ő csak készíti a sorlemezeit egymás után, és meg sem fordul a fejében, hogy ideáltipikus példája, rosszabb esetben céltáblája a rigorózusabb audiofileknek. Pedig ez csupán kellemes és ringató mainstream pop-jazz, amiben Russell Malone gitárján a műanyag húrokat is óvatosan pengetik.

Egy európainak nyilvánvalóan izgalmas hely Japán, ami teljesen elétrő kultúrával, emberi magatartással és tájakkal nyűgözheti le az egyszeri turistát. Na de mi van akkor, ha a turista történetesen zenerajongó plusz audiofil? Nagyon úgy tűnik, hogy számára a legjobb hely Japán.

Elektroncső rajongók mindenhol vannak. Ez alól Japán sem kivétel, olyannyira nem, hogy ha valami érdekeset, az átlagtól eltérőt, vagy csak szimplán hihetetlen rendszereket akarsz látni, hallani, érdemes odalátogatni. Arra viszont készülni kell, hogy ezek a "rendezvények" olyannyira undergroundak és bennfentesek, hogy meghívás nélkül be sem jutsz.

Japánban ugyanis ez nem úgy zajlik, hogy egy bérelt teremben összejönnek a hobbisták, hogy bemutathassák, meghallgathassák egymás dolgait, hanem - mivel a nagy többségnek hatalmas tölcséres hangfalai vannak - az érdeklődő kevesek mennek a rendszerekhez. Ha a hegy, ugye nem megy, akkor Mohamed kénytelen menni elven.

Persze vannak közös programok is, de a lényeg nyilván ezekben a látogatásokban van. ami egyébként számomra azért is izgalmas, mert a japán emberek legendásan szemérmesek, azt, hogy valaki meginvitáljon az otthonába, ki kell érdemelni. Másrészt meg egy otthon instalált rendszer tök sok mindent elárul a gazdájáról, sokkal többet, mint az általa épített erősítő.

Az is érdekes továbbá, hogy míg itthon többnyire azok foglalkoznak DIY-fel, akik nem tudnak, vagy éppen nem akarnak fizetni a triódás erősítőkért, addig ez Japánban magasan a high-end felső vége.

A legtöbb rendszer brutális Western Electric tölcséresen vagy azok replikáin szólal meg. A lemezjátszó futóművek és karok árának végein sok-sok nulla van, a hangfalakról nem is beszélve. A rendezvény egyébként több napos és bizonyos időszakonként a legendás Japán zenehallgatásra használt high-end kávézók is a részei, de erről egy külön cikkben írok majd. A vendégek között pedig olyan nevek is felbukkannak, mint Tim De Paravicini, vagy éppen Jean Hiraga. 

Az eredeti blogbejegyzést itt találtam, a képek is innen vannak. Ajánlom szíves figyelmetekbe, a többi poszt is érdekes.

Olvasom a vinylsavor-ön, hogy a nem rég megjúlult ELROG, azaz a Deutsche Elektronenröhren Manufaktur GmbH folyamatosan vezet be új típusokat a kínálatába. Na igen, ezt lehetett sejteni, miután a korábbi módszer, azaz, hogy összesen 2 típusú csövet "gyártanak", nem jött be, az ELROG mint cég betérdelt. Miután Mayer - aki egyszemélyben maga A vinylsavor - a szárnyai alá vette a céget és nyomtak bele némi tőkét, egyértelmű volt, hogy a Shuguanggal vagy egy PSVANE-nal nem fog tudni versenyezni, ha ilyen szűk kínálatot nyújt.

Kevés olyan jó és hiteles beszámoló született mostanában, annak ellenére, hogy a téma eléggé felkapott, amiből egyrészt átfogó, másrészt reális képet kaphatunk az Audio Note Uk életéről, mint amit a part-time audiophile közölt.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy Elishabeth Grant zenei alteregója, Lana Del Rey akkor valójában pop zenét játszik-e vagy sem. Szerintem igen, de némi kitételt azért érdemes tenni.

Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy az A42-ért lelkesedve a Mutto DAC a háttérbe szorult. Az első bekötéskor a csöves kimenet után sápadtnak tűnt, fénytelennek, meglehetősen visszafogottan zenélt.