Mit ne mondjak, nem volt túl jó napom, amikor egy maratoni négy órás meeting után kiszédelegtem a hőségben afrikai szavannává változott Hercegprímás utcára*.

Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy az A42-ért lelkesedve a Mutto DAC a háttérbe szorult. Az első bekötéskor a csöves kimenet után sápadtnak tűnt, fénytelennek, meglehetősen visszafogottan zenélt.

Kicsit elbambultam mostanában. Lehet, hogy a meleg teszi, nem tudom, de nagyon nem volt érkezésem hifizni. Azt hiszem, így kell hívni, csúnya szóval ezt az egész audio dolgot. Audioworld Gábor amúgy is megcsinálta helyettem az Audio Technica posztot is, és milyen jó, hogy nem kellett a tűszárakról lamentálnom.

Minap került hozzám egy ma már fosszíliának tekinthető kis kütyü, azzal a céllal, hogy hallgassam meg, a jobb oldal recseg, és persze kellene valamit kezdeni vele. Vagy ajánljak újat - szoros a büdzsé -, vagy javítsuk meg valahogy.

Be kell vallanom, hogy volt egy idő, amikor viszonylag gyakran váltottunk levelet Peter Qvortruppal annak okán, hogy lemezeket cseréljünk. Peter nagy rajongója a magyar csellistáknak - többek között -, a magyar zongoristák után, és olyan lemezeket keresett, amelyek egyrészt számomra is ismeretlenek voltak, másrészt igen-igen nehezen beszerezhetőek.

A lengyel Lukasz Fikus által alapított LampizatOr szerintem példaértékű cég lehetne minden hazai, de akár európai cégnek is. És hiába dolgozik együtt és emeli ki azokat a “hősöket”, akik nélkül a jelenlegi Lampizator brand nem lenne az, ami, az egész dolog mögött mégiscsak egy meghatározó ember áll, maga a szellemi alapító, Lukasz Fikus.

Igazából úgy volt ez a történet, hogy amikor István eldöntötte, hogy elkezdi forgalmazni a Goldring hangszedőket, felhívott, hogy jó hírei vannak. A jó hírek alatt azt értette, hogy kaphatok majd a hangszedőkből egy-egy példányt tesztelni, amint megérkeznek, hátha érdekelnek.

A thevinylfactory.com-on találtam ezt a cikket, és egyből tudtam, hogy ki fogom posztolni. A magamfajta lemezbuzinak tökéletes poszt, ráadásul még érdekes is. Aki kicsit is járatos a jazz, azon belül a szabad improvizációs ágában, minden bizonnyal belefutott már Mats Gustafsson nevébe, aki egy elég híres, inkább világhíres szaxofonos.

Azt is lehetett tudni, hogy nagy lemezgyűjtő, de feltehetően kevesen gondolták volna, hogy ennyire súlyos a helyzet. Aki látta a korábbi bejegyzést, azt hihette, hogy mindent látott, holott korántsem. Ami Gustafsson-nál van, az felér bármilyen várakozással. Fogalmam sincs, mennyi lemeze lehet, de elképesztően sok, ami a képeken van.Na de beszéljenek helyettem az eredeti posztban lévő fotók, meg a szöveg, ami csak angolul van, de tök egyszerű, megéri lefordítani. Na jó, egy sztorit azért lelövök. Megkérdezi az interjú készítője Gustafssont, hogy van-e valami furcsa története az egyik lemezéről. Howard Riley és Barry Guy: Discussions című lemezéhez, ami az angol free jazz egyik szent Grállja, úgy jutott hozzá, hogy az e-bayen áruló faszival felvette a kapcsolatot, aki képben volt azzal kapcsolatban, hogy Gustafsson egy tök híres zenész, így adott egy elképesztő árat a lemezre.

Végül megegyeztek. Gustafsson lenyom egy koncertet, cserébe megkapja a lemezt. Erre mit csinált a világ egyik legismertebb free jazz zenésze? Elment, lenyomta a koncertet, s megkapta a lemezt. Ennyi! Na erre akkor mit mondanátok? Mi ez ha nem elhivatottság?

Igazság szerint ez a meghallgatás nem rólam szólt, én inkább csak kibiceltem. Persze, nem én lettem volna, ha nem csillan fel a szemem a lehetőség hallatán, a legrosszabb esetben - gondoltam csalárdan - írok belőle egy posztot. És íme!

A Pointe szerintem az a márka itthon, amilyennek nagyjából lennie kell egy korrekt közép-európai, kissé langyos audio piacon egy jó terméknek.