Nos, a jubileumi éves audio seregszemle, dzsembori, találkozó, bemutató, show meg még ki tudja mi, bizonyos szempontból túlteljesítette az elvárásokat. Mármint az enyém(eke)t, ha fogalmazhatok így. Simán lehet, hogy másoknak meg nem jött be annyira, de hát ilyenek vagyunk, mindenki másért megy.

Megbeszéltük, hogy ki veszi meg a jegyeket, mert én éppen a fél hetes előadás kezdésre fogok odaérni. Először ezt túlóvatoskodásnak éreztem. Arra gondoltam, hogy ki néz ma zenei dokumentumfilmeket - főleg moziban? Leszünk vagy öten a nézőtéren, na jó tizen, de semmi extra. 

Nem tudom, ki mennyire figyeli a nemzetközi angol nyelvű zenei sajtót – én sem követem szorosan – de úgy tűnik, hogy óriásit szólt a Norman Fucking Rockwell! címre keresztelt album.

 Talán írtam már, hogy nem vagyok nagy fejhallgató fan. Egyrészt kissé zavar, hogy valami van a fejemen, másrészt nálam nem volt eddig igazi felhasználói kérdés, hiszen többségében a „nagy” hifit hallgatom.

 A Calexico zenéjére lenne igazán alkalma a crossover kifejezés, ha az nem lenne foglalt már és nem a klasszikus kortárs illetve a jazz keverékét értenék alatta. De mit is játszik a Calexico?

Történt ugye, hogy a TJ Full music 2A3-asított 300B-jét meghallgattam. Aztán valahogy nem találtuk a kémiát, és az egyik cső fokozatosan elhalkult. Bár nem szólt rosszul és el is tudtam volna fogadni, hogy mostantól együtt élünk, még sem így döntöttem.

A múlt hónapban jelent meg Sir Schiff András dupla lemezes Schubert kiadványa az ecm-nél. Nem akarok sem nagy szavakat használni, sem a revelációmat írásba átvinni, de kétségtelenül az év egyik kiemelkedő klasszikus lemeze, ha nem a legjobb.

Hiába van már létjogosultsága a high-enden belül a kábeleknek, én valahogy mégis ingoványos területnek érzem. Nem azért, mert bizonytalan vagyok a hatásukban, vagy abban, amit egyes esetekben hallok, hanem sokkal inkább azért, mert a befogadói oldal - és ez ugye az olvasókat értem - valamiért még mindig kissé ezoterikus dolognak tartja.

Amikor először hallottam a Massdropról, elég érdekesnek tűnt. Aztán kicsit gondolkoztam rajta, és lassan elfogyott belőlem az érdeklődés a "módszer" iránt és inkább az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy nem csak a kínaik hamisítanak. Hanem némi plusz profitért akár maga a gyártó is - a saját termékét. De ez elég meredek állítás. 

Először kezdjük a dallamosabb dolgokkal, hátha a végére megmarad a lendület. Két visszatérést szeretnék megemlíteni: az egyik csak "majdnem", a másik viszont igazi. James Blake a modern szomorú férfiénekesek egyik ideáltípusa, aki a dubstepből indult és a kortárs soul mezőny egyik erős versenyzőjévé vált. Itt rögtön pontosítanom is kell, mert az igazi visszatérés inkább a Cinematic Orchestrára igaz, ők voltak csendben jó pár évet, Blake csupán két évet várt az új anyagával.